Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

1949-től demonstrátor a tanszéken, majd a matematika-fizika szakos középiskolai tanári oklevél 1950-es megszerzését követően gyakornok, illetve tanársegéd. 1951-től Budó Ágoston mellett aspiráns. A kandidátusi fokozatot 1954-ben szerezte meg, 1964-ben a fizikai tudomány doktora lett. 1965-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. 1970-től nyugdíjba vonulásáig (1987) vezette a Kísérleti Fizikai Tanszéket és az MTA Lumineszcencia és Félvezető Tanszéki Kutatócsoportját. 1993-tól professor emeritusként segítette az MTA Lézerfizikai Tanszéki Kutatócsoportot.
„Itt hagyott bennünket az egyik utolsó, ha nem a legutolsó igazi professzor, akinek nem a köztársasági elnök kinevezése adta ezt a rangot, hanem a habitusa, minden mozdulata, minden mondata” – emlékezett gyászbeszédében korábbi kollégája, Rácz Béla professzor. „Az előadásain kívül nem hallottuk hangos szavát” – teszi hozzá. Ketskeméty István klasszikus műveltségű professzorként széles látókörrel és precíz gondossággal dolgozott (előadásairól nap mint nap füzetet vezetett, mindent dokumentált), erkölcsileg és szakmailag is követendő példát mutatott tanítványai, fiatalabb kollégái számára. „Hihetetlen szívóssággal járt utána egy problémának: mindent elolvasott, így pontosan tudta, hogy az adott kérdésről száz éve mit írt valaki. Ez az erény pedig veszendőbe látszik menni manapság” – mondja mesteréről Szabó Gábor akadémikus. Nyitott természetű, barátságos emberként őrzik emlékezetükben kollégái. „Mindenkivel közvetlenül viselkedett. Érdeklődött a személyes dolgok felől, még az olyan apróságokra is odafigyelt, mint a névnapi köszöntés” – vall Molnár Miklós nyugalmazott egyetemi docens. A fiatalokkal pertut ivott, miután ledoktoráltak; a tegeződést mindannyian nagy örömmel és szeretettel fogadták el, de tiszteletük jeléül nem keresztnevén, hanem professzor úrnak szólították.
Annak ellenére is megőrizte jó kedélyét, hogy nem szabott ki rá könnyű sorsot a Jóisten. A második világháborúban leventeként szovjet hadifogságba esett, szívizomgyulladást kapott, amelyből csak erős szervezetének hála gyógyult ki. Egyetemi évei alatt először a matematikából tűnt ki – élete első publikációját is a halmazelmélet tárgykö-rében jelentette meg Fodor Gézával közösen –, aztán a fizika felé irányították „felsőbb akaratra”. Ha már így hozta a sors, akkor tehetségét kamatoztatva előbb Budó Ágostonnal közösen híressé tették a szegedi lumineszcencia-iskolát, majd az ebből kinövő lézerfizikai kutatási irány s képviselői útját egyengette – Bor Zsolt akadémikus szavaival – „mindent megengedő támogatással”. Nem nagyon szeretett viszont kimozdulni Szegedről, talán emiatt is nem kapta meg életében az őt igazán megillető szakmai elismerést, az akadémiai tagságot – állítják egybehangzóan a korábbi kollégák. Elnyerte viszont 1995-ben az Eötvös-koszorút, a legnagyobb akadémiai kitüntetést, amit nem MTA-tagok kaphatnak.
Előadásait – legyen szó a mechanika, hőtan, optika alapkollégiumról vagy akár a spektroszkópia tárgyról – mindig nagy élvezettel hallgatták tanítványai. Rengeteg kísérlettel fűszerezett, szemléletes óráival komoly érdemeket szerzett abban, hogy a szegedi egyetemen meghonosodott a fizika „élő módon” történő oktatása. „Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy elmondja, mire kell figyelnünk a középiskolai oktatás során – ehhez még az is hozzátartozott, hogyan kell szabályosan írni a görög betűket...” – idézi fel emlékeit Molnár Miklós. Szabó Gábor akadémikus számos nagy konferencián tartott előadással a háta mögött is nehezen birkózott meg a teherrel, mikor ugyanazt a tárgyat kellett oktatnia, amit korábban Ketskeméty professzortól hallgatott. „Görcsbe rándult a gyomrom, mikor először beléptem a nagy előadóba, hogy megtartsam a klasszikus mechanikát. Szemem előtt láttam a tizenöt évvel korábbi képet, mikor a hátsó padok egyikében szorongtam, s bejött 'a' professzor úr. Annak ellenére, hogy már tapasztalt kutatónak számítottam, azt a típusú elfogódottságot nem éreztem se előtte, se azóta!” – ismeri el.
Ketskeméty Istvánt kiváló humora és anekdotái miatt is kedvelték kollégái. Örökre emlékezetes marad például a munkahelyi demokrácia mibenlétének megvilágítása céljából tartott tanszéki értekezlete vagy az, ahogy felelevenítette Széll Kálmánnak a fekete macskák talpra eséséről tartott  előadását. Nyugdíjba vonulását követően is minden nap bement s dolgozott; ha nem, akkor szabadságot vett ki. „Elégedettnek érzem magam, mert ahogy az ember fárad, és átadja a helyét a fiataloknak, a fiatalok részéről viszont megbecsülést és munkalehetőséget kap, nem olyan nehéz beletörődni, hogy az ember megöregedett” – nyilatkozta hetvenéves korában.
Ketskeméty István nemrégiben végső, hosszú szabadságra ment, de tanítása, öröksége továbbra is ott él a szegedi egyetem falai között. S ha egykori kollégái jobban körülnéznek, ma is látják maguk mögött a professzort köpenyben, nyakkendőben, ahogy atyai figyelemmel kíséri és vigyázza munkájukat. Minden helyzethez van egy bibliai idézete, mindenkihez van egy jó szava...