Ez a bordós-barnás
fátyol most kell –
most, a múló, eltelő
világ arcának idején is:
éleinek csörömpölése, dühe
csitulna talán.
És, meglehet,
e múló, eltelő arcon
kellene valami hely
(neveznéd bárminek:
kuckó, vacok, dúc...),
hogy rejtekezni volna hová;
de, és rendjén így van,
változatlan minden:
hátsó ülés, összebújva, együtt.
Hajunkat csodára mozgatja
erre-arra a menetszél
és, sebesség ide vagy oda,
a lombkupacok füstszalagja csak
nagy bizonytalan sétál mihozzánk be –
méltóságteljes kört tesz,
angolosan távozik.
Én srégen a sofőrre látok,
de innen is: minden rendben;
minden, ahogy eddig volt.
Te hangtalanul még sírdogálsz,
bár tudod, nincs miért –
jussunk, mit követelnénk, odalett:
vackunk az út.