Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Szóval, anyu rád parancsolt, hogy most akkor aztán már elég legyen a játékból, és tessék végre vacsorázni jönni. És te, a fejét mindig valami csintalanságon törő, kopaszra nyírt lurkó a játszótéren helyeslően bólogattál, hogy igen, összekoszoltam a nadrágomat is, de majd a Persil kimossa, meg amúgy is éhes vagyok, és különben sem lehet mindig a játszótéren játszani, mert akkor mi lenne, ahhoz már csokifagyinak is járnia kellene, az meg ugyebár nincsen, mégsem jól van ez megoldva, meg lassan már-már azt kezdenéd hinni, hogy a kisöcsi bilijébe lóg a kezed, jobb előbb, mint később, tehát akkor indulás.

Szóval akkor fogtad magad, elhajítottad az aktuálisan kezedben lévő homokozólapátot, leporoltad a nadrágodat térdtől lefele, és mentél. Még tétován visszanéztél a homokozó felé, hogy jaj, annak a copfos kislánynak még úgy meghúztad volna a haját, de hja, nem lehet mindent, mert akkor már kétgombócos lenne. Persze anyu egyből elkezdett veled veszekedni, hogy már megint hogy nézel ki, mennyire koszos vagy, ki fogja ezt mind kimosni, és különben is, ne turkálj az orrodban, meg indulni kellene már, kösd be a cipőfűződet, meg amúgy is, ki fogja összeszedni a homokozójátékokat. De persze azt ő is tudta, hogy veszélyes visszaengedni a homokozó közelébe, mert mégiscsak, ott van az a copfos lány, így hát durrogva ő ment el belepakolni a piros zacskóba a kék kis vödröt és a zöld gereblyét. Erőltetett, és semmiképpen nem őszinte mosollyal visszakérte a copfos kislány melletti kisfiútól a lila lapátot, visszafele a mosoly már lefagyott az arcáról. Kézen fogott, és elindultatok. (Haza, vacsora, a meséről persze lemaradtál, de különben sem nézhetted volna meg, mert nem viselkedtél jól ma, meg megbüntettek az oviban is, ráadásul annyira lassan készültél el a játszótéren, hogy már nem is lett volna rá idő, úgyhogy nyomás lefeküdni. És persze sötétben, mert nincsenek szörnyek, és te már felnőtt kisfiú vagy, akik nem ijednek meg semmiféle szörnytől, pláne, ha nincsenek is.)

Így a játszótér bejáratából még egyszer visszanéztél a copfos kislányra, hogy jaj, de jó lett volna mégis, nem is kellene kétgombócos fagyi, de már mindegy volt, egyre távolodtak a játszótér idomai az esti szürkületben, és aztán az is eszedbe jutott, hogy mennyire sokára fogtok megint kijönni ide, mert holnap jön a papa vidékről, utána meg vendégség lesz, belátható időn belül tehát semmiképpen, és akkor arról még nem is beszélve, hogy anyunak is minden bizonnyal pihennie kell, mert nagyon fáradt, ilyenkor neked csendben kell játszanod a szobádban, és akkor egy pisszenés sem. (De mindegy, egyszer majd úgyis, és biztos lesz egy copf, amit majd meg lehet húzni, ha nem is a harcias copfosét, de másét.)

Lassacskán kezdett benned átértékelődni ez a játszótéri játék, végül is nem is annyira rossz, még csokifagyi nélkül is, mert akkor anyu olvas, vagy éppen aktuálisan egy másik anyukával beszélget, és ha bebújtál a csúszda mögé, akkor az orrodba is belenyúlhattál, meg titokban, mintha a hangyákat néznéd, beleköphettél a homokba, hogy aztán zavartan elsimítsd a szemcséket, és egy levéldarabbal megjelölve biztosan elkerüld azt a részt, amikor titkos ásatásokat folytatsz, és megpróbálod feltérképezni a homokozó alatt végighúzódó járatrendszert, mert hát valóban, biztosan volt egy. Ezt azóta tudtad, amióta egyszer találtál egy üreget a homokozóban, benne egy üveggyöngygyel, azóta keresed és kutatod azt az alagutat, de valahogy sosem találod meg, mintha mindig pontosan csak egy kicsivel fúrnál el mellette, de nincsen semmi veszve, mert egyszer biztosan meglesz, ha eléggé kitartóan keresed.

Másfelől az is baj volt, hogy ezekről nem lehetett anyuval beszélgetni, mert ez az anyut nem érdekelte, sokkal fontosabb volt neki a nadrágod állapota a térded körül, meg hogy az oviban miért állítanak mindig büntetésből a falhoz ahelyett, hogy rendesen játszanál a többiekkel, és amikor elkezdtél volna neki a titkos alagútrendszerről mesélni, akkor egy hirtelen mondattal félbeszakított vagy oda sem figyelt. Bezzeg a Jenőkével, azzal aztán mindent meg lehetett beszélni, csak éppen az volt a baj, hogy a Jenőke is fel akarta kutatni a titkos alagutat, és igazán nem engedhetted, hogy ő találja meg, így csak óvatosan avattad bele a részletekbe. Azontúl mindig meghúzta a copfos kislány copfját, és te mindig nagyon irigy voltál rá, mert ő meg merte tenni – te csak egyszer, és akkor is kaptál egyet a fejedre a homokozólapáttal –, meg azért is, mert a Jenőkének már kihullott egy foga, amikor leesett a csúszdáról, neked meg még az összes ott virított a szádban.

Ráadásul az anyu nem szerette, ha a Jenőkével látott, mert szerinte a Jenőke nem volt rád jó hatással, meg különben is, nagyon szemtelen volt, azonfelül pedig az apukája sem volt szimpatikus, mert Hofnágel úr végül mégsem őt vette feleségül. Így hát a Jenőkével is csak titokban, a csúszda mögött lehetett olykor-olykor szót váltani, de így még izgalmasabb volt. Persze vigyázni is kellett (ez mulatságosabbá tette a dolgot, sőt egyenesen kalanddá minősítette), mert egyszer anyu annyira dühös lett, hogy a Jenőkével játszol, hogy megint nem fogadsz szót, és hiába beszél neked, mert mintha a falnak beszélne, és különben is – ezeket persze már csak útközben mondta, amikor kézen fogva rángatott dühtől remegő szájjal haza a játszótérről –, mert ott csak annyit mondott, hogy lassan haza kellene menni, de a szeme villámokat szórt, és akkor már szégyenlősen, suta mozdulatokkal pakoltad össze a homokozókészletet, de akkor már tudtad, úgyis mindegy.

Így lett a homokozó, a játszótér közepe valami titkos és csodálatos édenkert, az álmok és boldog kacajok paradicsoma, ahol minden, de minden álom megvalósult. Ha a Dezsőkétől elkérted a lapátját – mert neki nagyon különleges lapátja volt: meghalt nagypapája, az utcában lévő fagyis után megörökölte a fagyiskanalat –, akkor homokfagyit is lehetett készíteni, sőt, nedves homokból még a gombócok színei is elkülönültek. Szóval, veszélyes is volt az a homokozó, túl jó volt ott lenni, nem is lehetett felmérni a játék adta lehetőségeket, mert mindig kitaláltatok valami újat, és mindig sokan voltatok, akiket még az oviból is ismertél, és nagyokat játszottatok akkor is, amikor csendes pihenő után lehoztak titeket, persze az volt a legjobb, mert a Klára néni annyira kedves volt, nem olyan türelmetlen, mint az anyu, de mindig is mondtad, hogy legyen a Klára néni az anyukád. Ő biztos megengedné, hogy megkeresd végre azt az alagutat, és nem kellene hazamenni...

Otthon sokszor elővetted a játékokat játszani, de valahogy mégiscsak a homokozó volt a legjobb. Megpróbáltál autópályát építeni, de tudtad, hogy a terepjáró hogy száguldana a homokban, de hát ugyebár nem lehetett mindig a homokozóban...

Így megmaradt az álmodozás és merengés a homokozóról, meg a copfos kislányról, de persze egyre kevesebbet jártatok a játszótérre ahogy nőttél, meg iskolába is elkezdtél járni. Aztán egyszer csak azon vetted észre magad, hogy már egyáltalán nem mész le a játszótérre, meg hogy legutoljára is csak azért voltál ott, mert nem volt máshol megfektetni azt a szeplős lányt, hát akkor röhögve a homokba vitted, hogy ugyan mégsem a copfos, de azért megteszi.

De a játszóteret lebontják, mire felnősz (hogy bevásárlóközpontot építsenek a helyébe extra nagy felszín alatti garázszsal). Lebontják az álmaiddal, a boldog mosolyokkal, és már nem tudod megmutatni a gyerekednek, hogy hol van az a titkos alagút, mert végül sosem sikerült megtalálnod. Pedig nem kellett volna sok, csak egy kicsivel ástál mellé...