Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Min­den ap­ró rész­let­nek, moz­du­lat­nak, hang­súly­nak ki­emel­ke­dő sze­re­pe lesz, és a ver­sek ma­guk­tól kel­nek élet­re, ön­ma­gu­kat moz­gat­ják. Szük­sé­ges hoz­zá Fe­ke­te Er­nő, ahogy jár-kel a tér­ben, mo­zog, tesz-vesz, be­szél, hang­sú­lyoz, elő­ad. Így.

Weöres

Fekete Ernő játéka a versekkel, a közönséggel, a térrel. Fo­tó: Segesvári Csaba

Időn­ként be­le­süp­pe­dek a ver­sek­be, szár­nya­ik­ra vesz­nek, és is­me­ret­len tá­jak­ra ka­la­u­zol­nak el. Más­kor sem­mi egye­bet nem lá­tok, csak egy fi­a­tal­em­bert, ra­gyo­gó sze­mek­kel, mö­göt­te sok-­sok ké­szü­lés, gon­dos ter­ve­zés, hogy egy kön­­nyed, lé­gi­es es­tén min­dent el­mond­jon Weöres Sán­dor-ver­sek­ben, amit ő kö­zöl­ni akar, és amit a köl­tő­től kö­zöl­ni ér­de­mes­nek tart.
Weöres Sán­dor ha­tal­mas élet­mű­vet ha­gyott ma­ga után, és az elő­adó­es­ten érez­ni, men­­nyi­re gon­dos mun­ka áll a ver­sek vá­lo­ga­tá­sa mö­gött (egy év­ti­zed mun­ká­ja), hogy a mű­faj­ból adó­dó ne­héz­sé­get, a fi­gye­lem foly­to­nos meg­tar­tá­sát el tud­ja ér­ni. Hi­he­tet­len ér­zék­kel ki­vá­lasz­tot­tak a vál­tá­sok, mind mű­faj­ban, mind tem­pó­ban, fe­szes­ség­ben vagy mon­da­ni­va­ló­ban. Nem a leg­hí­re­sebb ver­sek ezek, de a lán­co­lat, ami­re fel­fű­ződ­tek, még­is azt ered­mé­nye­zi, hogy ha­za­jő­ve elő­ve­gyem a ver­ses­kö­te­tet. Hogy ak­kor most hogy is van ez? (Ta­lán épp ezért van ez így.)

Já­ték

Já­ték. Já­ték a ver­sek­kel, a kö­zön­ség­gel, a tér­rel. Já­ték a han­gok­kal, tár­gyak­kal. Já­ték­ká vált a szem­ra­gyo­gás, a fa­lon füg­gő kép, Weöres Sán­dor mag­nó­sza­lag­ról szó­ló hang­ja. Já­ték lett a köl­tő ál­tal el­re­gélt ide­gen nyel­vű vers – és já­ték a weö­re­si ha­lan­dzsa. Já­ték lett a rongy­sző­nyeg, a fa­lu­si ágy, a me­le­gí­tő­nad­rág­ból öl­töny­be öl­tö­ző fér­fi. Já­ték az el­rág­csált sző­lő­szem és a meg­gyúj­tott ci­ga­ret­ta. A kö­zön­ség fel-fel­kun­co­gott, el­ré­vedt, vis­­sza­zök­kent. A moz­gás fo­lya­ma­tos lett, vál­ta­ko­zó és vál­to­zó. Pul­zált, rit­mu­sa volt. Élt.
Az­tán né­ha ha­gyott el­ré­ved­ni, kép­ze­tek és em­lé­kek vil­lan­tak át, majd fel­kap­tam a fe­jem – megint ma­gá­val ra­ga­dott. Fi­no­man és lá­gyan min­den le­he­tő­sé­get ki­hasz­nált. Hogy fi­gyel­jek, lás­sak, át­él­jek. Moz­ga­tott és gon­dol­koz­ta­tott. Ha­gyott el­la­zul­ni is. Meg­ele­ve­ne­dett és él­ni kez­dett a hin­ta­ló, a fa­lon ló­gó szi­rén, a vil­lany­égő ki­cse­ré­lé­se – ho­lott ez a sző­ke fi­a­tal­em­ber „sem­mi egye­bet nem csi­nált”, csak ra­gyo­gó szem­mel sza­valt, sza­valt és szavalt…

Fe­ke­te

Fe­ke­te Er­nő Fe­ke­te Ti­bor né­ven Szom­bat­he­lyen szü­le­tett 1972-ben. Min­dig is szí­nész­nek ké­szült, már gim­na­zis­ta­ként rend­sze­re­sen részt vett a di­ák­szín­pad mun­ká­já­ban. 1988-ban el­ső lett a Ki mit tud? sza­va­lás ka­te­gó­ri­á­já­ban. A Szín­ház és Szín­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­lá­ra má­sod­szor­ra vet­ték fel – ad­dig a veszp­ré­mi Pe­tő­fi Szín­ház stú­di­ó­sa­ként dol­go­zott –, vizs­ga­elő­adá­sá­ért meg­kap­ta a leg­jobb fér­fi ala­kí­tás dí­ját.
1995 óta a Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház tag­ja, szá­mos díj ki­tün­te­tett­je, töb­bek kö­zött Színikritkus- és Vas­taps-dí­jak, Já­szai Ma­ri-díj (2002), Ér­de­mes Mű­vész (2010).
A Men­­nyek­be vág­ta­tó pro­libusz a Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház ven­dég­já­té­ka­ként az őszi Kul­tu­rá­lis Fesz­ti­vál al­kal­má­ból jött Sze­ged­re, a Reök-­palotába, ok­tó­ber 5-én.

Sze­ke­res Ni­ko­let­ta