Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Ho­gyan lett jo­gász­ból szín­há­zi ren­de­ző?

Tasnádi Csaba: a darab fő szervezőelve a szerelem. Fo­tó: S. Cs.

– Ez egy le­gyűr­he­tet­len sze­re­lem volt. Már a kö­zép­is­ko­lá­ban is ak­tí­van részt vet­tem ama­tőr szín­há­zi te­vé­keny­sé­gek­ben, majd ké­sőbb vis­­sza­jár­tam a ko­ráb­bi gim­ná­zi­u­mom­ba szín­ját­szó kört ve­zet­ni. Hi­á­ba pró­bál­tam el­foj­ta­ni, és tisz­tes pol­gá­ri fog­lal­ko­zást ta­nul­ni, nem múlt el ez a vágy. Ezért há­rom­év­nyi jo­gász­ko­dás után el­men­tem as­­szisz­tens­nek szín­há­zak­hoz és té­vé­hez, majd fel­vet­tek a Szín­ház- és Film­mű­vé­sze­ti Egye­tem­re ren­de­ző szak­ra.
– A Csár­dás­ki­rály­nő nem csu­pán Kál­mán Im­re élet­mű­vé­ben, de szer­te a vi­lá­gon is igen nép­sze­rű ope­rett. Az eh­hez ha­son­ló örök­zöld, klas­­szi­kus mű­vek meg­ren­de­zé­se je­lent na­gyobb ki­hí­vást vagy a szo­kat­la­nabb kor­társ da­ra­bo­ké, mint pél­dá­ul a Bal­ta a fej­be, ame­lyet szin­tén Sze­ge­den ren­de­zett?
– Ez egy na­gyon jó pél­da, ha be­le­gon­do­lunk, ég és föld a ket­tő. Föl kell fe­dez­ni az el­vég­zen­dő fel­adat meg­ol­dá­si le­he­tő­sé­ge­it, és dön­te­ni a leg­op­ti­má­li­sabb va­ri­á­ció mel­lett. Ez után a ren­de­ző ezt a leg­jobb tu­dá­sa sze­rint vég­re­hajt­ja. Mind­egyik da­rab más-más­faj­ta szel­le­mi ki­hí­vás. Meg kell ta­lál­ni ben­ne azt, ami az em­bert iz­gat­ja, de ez az utol­só szem­pont. Az el­sőd­le­ges az, hogy va­jon mi volt a szer­ző szán­dé­ka, va­jon az adott elő­adás az adott kor­ban ho­gyan kelt­he­tő élet­re, és hogy tud az adott pil­la­nat né­ző­jé­nek szól­ni, mert ez a szín­ház lé­nye­ge: hogy lé­te­zé­se ál­tal kész­tes­se kom­mu­ni­ká­ci­ó­ra a né­ző­ket. Rész­ben egy bel­ső kom­mu­ni­ká­ci­ó­ra, ré­szint pe­dig egy kül­ső­re. Ez alatt azt ér­tem, hogy a szín­ház fel­vet kér­dé­se­ket, prob­lé­má­kat, és ha jó szín­ház­ról be­szé­lünk, az va­la­mi­lyen szin­ten meg­moz­gat­ja az em­be­re­ket, nem­csak ér­zel­mi­leg, ha­nem ér­tel­mi­leg is. Rá­ve­ze­ti őket, hogy fel­te­gye­nek kér­dé­se­ket sa­ját egyé­ni tár­sa­dal­mi éle­tük­kel kap­cso­lat­ban, és ke­res­sék is rá­juk a vá­la­szo­kat. Ilyen szem­pont­ból te­hát nincs kü­lönb­ség az egyes da­ra­bok kö­zött.
– Men­­nyi­ben kü­lön­bö­zött az olasz­or­szá­gi mun­ka az itt­ho­ni­tól, il­let­ve men­­nyi­re volt más irá­nyí­ta­ni az olasz szí­né­sze­ket?
– Olasz­or­szág­ban a szí­né­szek na­gyon nyi­tot­tak vol­tak, tel­je­sen más tí­pu­sú szín­há­zi mű­kö­dés­ről be­szél­he­tünk. Ott egy-­e­gy pro­duk­ci­ó­ra áll­nak ös­­sze tár­su­la­tok. A mun­ka­jo­gi és szak­szer­ve­ze­ti sza­bá­lyok pél­dá­ul tel­je­sen má­sak egy olyan in­téz­mény­ben, mint a Teatro Ver­di­ben, Tri­eszt­ben. Fur­csa volt ne­kem, egy kö­zép-ke­let eu­ró­pai ren­de­ző­nek ki­ta­lál­ni a pró­bák me­ne­tét úgy, hogy a ren­ge­teg vá­rat­lan hely­ze­tet te­rem­tő szak­szer­ve­ze­ti jo­gok­kal meg­ba­rát­koz­va tud­jam le­bo­nyo­lí­ta­ni a dol­got. Elég sok ne­héz­sé­günk adó­dott e mi­att, na­gyon sok volt a kö­tött­ség, és elég ke­vés volt az idő rá. Biz­tos, hogy egy dú­sabb, több ap­ró fi­nom öt­le­tet meg­va­ló­sí­tó elő­adást lát­hat­tak a né­zők. A tri­esz­ti elő­adás­ból Juron­ics Ta­más ko­re­og­rá­fus és jó­ma­gam le tud­tunk von­ni kö­vet­kez­te­té­se­ket, és hasz­no­sí­ta­ni tud­tuk őket a sze­ge­di da­rab­ban.
– Men­­nyi­re ak­tu­a­li­zál­ta a da­ra­bot? Van­nak-e ben­ne olyan jel­le­gű újí­tá­sok, ame­lyek pél­dá­ul úgy­mond be­csa­lo­gat­hat­ják a fi­a­ta­lo­kat er­re az ope­rett­re?
– Úgy gon­do­lom, hogy mi­vel a da­rab fő szer­ve­ző­el­ve az em­be­ri­sé­get leg­job­ban fog­lal­koz­ta­tó kér­dé­sek kö­zül az egyik, a sze­re­lem, ezért min­dig ak­tu­á­lis ma­rad. Más­részt a ze­nék pe­dig cso­dá­la­to­sak, vi­lág­hí­re­sek és fül­be­má­szó­ak, il­let­ve a lib­ret­tó an­­nyi­ra ér­té­kes, hogy akár ze­ne nél­kül is elő­ad­ha­tó, rész­ben víg­já­ték­ként, rész­ben pe­dig egy ka­lan­dos sze­rel­mi tör­té­net­ként.
Há­rom tí­pu­sú sze­re­lem is meg­je­le­nik a da­rab­ban: egy har­minc éven át­íve­lő ki­olt­ha­tat­lan, egy min­den aka­dályt le­győ­ző és egy hir­te­len, el­ső lá­tás­ra fel­lob­ba­nó sze­re­lem. Ezen­kí­vül meg­je­le­nik még a da­rab­ban a ba­rát­ság, van ben­ne eny­he tár­sa­da­lom­kri­ti­ka és a sznobéria kis­mér­té­kű ki­fi­gu­rá­zá­sa. Ezt a mű­vet vé­le­mé­nyem sze­rint nem vé­let­le­nül ün­nep­lik las­san száz éve már.

Hrivnák Ani­ta