Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Mókusék a Millenniumi közönségét is elvarázsolták. Fo­tó: Segesvári Csaba

Olyan mu­zsi­kát, amit ma­nap­ság min­den­ki a vi­lág­ze­ne ka­te­gó­ri­á­ba so­rol be, mert szá­mos – fő­leg eu­ró­pai – nép ze­nei mo­tí­vu­mai is­mer­he­tők fel ben­ne, mert van ben­ne egy kis tö­rö­kös-bal­ká­ni fű­sze­re­zés, és mert mind­ez ek­lek­ti­ku­san kö­szön vis­­sza a da­lok­ban. So­kak sze­rint már te­lí­tett a „vi­lág­ze­nét ját­szunk”-pi­ac, és mi­vel an­­nyi­ra fel­ka­pott ez a stí­lus, bár­ki be­fut­hat ve­le, aki jól cé­loz­za meg a kö­zön­sé­gét. Ez már csak azért sem igaz, mert az a bi­zo­nyos kö­zön­ség sok­szor ugyan­az: ez az a ré­teg, ame­lyik egy­aránt nyi­tott a ma­gyar és a kör­nye­ző or­szá­gok folk­lór­já­nak ze­né­jé­re és kul­tú­rá­já­ra is. Ezért nem le­het akár­mi­vel ki­szúr­ni a sze­mü­ket, hi­szen tud­nak sze­lek­tál­ni, mert ami a ze­ne­ka­ro­kat il­le­ti, szé­les a kí­ná­lat. A Fa­bu­la Rasa azok kö­zé az együt­te­sek kö­zé tar­to­zik, melyek na­gyon jól öt­vö­zik az eu­ró­pai ze­nei tra­dí­ci­ó­kat, és úgy ke­ve­rik a stí­lu­so­kat, hogy a kü­lön­bö­ző hang­zás­vi­lá­gok nem ide­ge­nül, ha­nem üdí­tő­en hat­nak egy­más után. El­mon­dá­suk alap­ján igye­kez­nek eze­ket az ál­ta­luk tisz­telt ze­nei ha­gyo­má­nyo­kat sa­ját ér­zés­vi­lá­guk­kal ve­gyí­te­ni – így lesz­nek egy­szer­re ha­gyo­mány­őr­zők és mo­der­nek.
A da­lok ja­va ré­sze Szir­tes Edi­na Mó­kus­hoz kö­tő­dik, a szö­ve­gek nagy több­sé­gét pe­dig Ba­logh Gusz­ti ír­ja, de vers­fel­dol­go­zá­sok is sze­re­pel­nek a re­per­to­ár­juk­ban. A 2006-ban ala­kult ze­ne­kar az el­ső Bu­da­pest Fringe Fesz­ti­vá­lon szak­mai kü­lön­dí­jat ka­pott, az­óta pe­dig már há­rom le­me­zük is meg­je­lent: a Csin­drat­ta és a Pörgettyű-Lankattyú mel­lett ta­lán a Tessék­lássék a leg­ered­mé­nye­sebb, hi­szen ez lett a 2010. évi Fono­gram-díj vi­lág­ze­nei al­bu­ma. Ez utób­bi le­mezt a 2008-as Fringe Fesz­ti­vá­lon el­nyert So­ny­-le­mez­szer­ző­dés­sel ké­szí­tet­tek. Kül­föl­di si­ke­re­ik is van­nak: az ame­ri­kai Song­writer Com­pe­ti­tion ver­se­nyen „Fur­fan­gos” cí­mű da­luk a kö­zel ti­zen­öt­ezer szer­ze­mény­ből az el­ső ti­zen­öt­ben ben­ne volt. Bár Mó­kus sze­rint az az iga­zi el­is­me­rés, ami­kor a kö­zön­ség ve­lük együtt ének­li a da­lo­kat a kon­cer­te­ken, és még na­gyobb öröm, ha is­me­rő­sök­ként üd­vö­zöl­he­tik egy­mást a ra­jon­gók­kal. A köz­vet­len­sé­gük va­ló­ban érez­he­tő, ez al­ka­lom­mal is nyi­tot­tak vol­tak a kö­zön­ség­re, és már az el­ső szá­muk­kal si­ke­rült ne­kik azt a ba­rát­sá­gos-ben­ső­sé­gest lég­kört meg­te­rem­te­ni, amely vé­gig jel­le­mez­te kon­cert­jü­ket.
A kü­lön­le­ges, szív­be­mar­ko­ló dal­la­mo­kat vál­tot­ták a ma­gyar és ci­gány folk­lór ih­let­te szá­mok, te­le vir­tus­sal és a lágy, sej­tel­mes, ke­le­ti­es ha­tá­sú­ak. A hat­ta­gú ze­ne­kar he­ge­dűt, zon­go­rát és fú­vós hang­sze­re­ket épp­úgy meg­szó­lal­tat, mint több­fé­le gi­tárt és ütő­hang­szert, és a ko­moly- és nép­ze­nei ele­mek ugyan­úgy meg­ta­lál­ha­tó­ak szer­ze­mé­nye­ik­ben, mint a dzsessz­ből és az elekt­ro­ni­kus ze­né­ből me­rí­tet­tek. Eze­ket a mo­tí­vu­mo­kat igye­kez­nek úgy öt­vöz­ni, hogy köz­ben egyé­ni stí­lu­so­kat is be­le­sző­jék a da­lok­ba – nem cso­da, hogy az ér­zel­mi fű­tött­ség és a sok­szí­nű­ség az, ami­vel jel­le­mez­ni szok­ták ze­né­jü­ket. A kö­zön­sé­get min­den­kép­pen si­ke­rült el­va­rá­zsol­ni­uk ez­zel a hang­zás­vi­lág­gal; vál­to­za­tos kon­cert­jük – no­ha majd­nem két­órás volt – szin­te el­rö­pült. Az se bán­kód­jon, aki le­ma­radt vol­na ró­la – sze­ren­csé­re gya­ko­ri ven­dé­gek Sze­ge­den.

T. I.