Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

 

 

A kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ba va­ló leg­ran­go­sabb be­lé­pést im­már hos­­szú évek óta a Jó­zsef At­ti­la Kör biz­to­sít­ja JAK-füzeteivel. Aki itt kezd, an­nak jó esé­lye van ar­ra, hogy nem kal­ló­dik el, hogy a nagy­be­tűs iro­da­lom, il­let­ve iro­dal­mi élet ré­sze­sé­vé vál­hat. A JAK-hoz ha­son­ló fó­ru­mok­nak és az ál­ta­luk ki­adott köny­vek­nek azon­ban olyan tér­vesz­tés­sel kell szem­be­sül­ni­ük, amely kre­a­tív meg­ol­dá­sok­ra sar­kall. Ef­fé­le öt­le­te le­he­tett a JAK-füzetek je­len­le­gi szer­kesz­tő­i­nek, K. Kabai Ló­ránt­nak és Mizs­er At­ti­lá­nak az, hogy kri­ti­ka­i­lag el­is­mert so­ro­za­tuk leg­újabb, ám szé­les kör­ben ke­vés­sé is­mert kö­te­te­it egy tur­né so­rán mu­tas­sák be az or­szág kü­lön­bö­ző pont­ja­in. Az őszi nagy­üzem után e tur­né ál­lo­má­sa­ként pi­hent meg a könyv­be­mu­ta­tó-so­ro­zat Sze­ge­den, áp­ri­lis 19-én a Grand Caféban. De va­jon meg­tör­tént-e a vá­gyott ta­lál­ko­zás írók és ol­va­sók kö­zött?

 

 

A sze­ge­di es­ten K. Kabai Ló­ránt Sopot­nik Zol­tánt és Ne­mes Zol­tán Má­ri­ót fag­gat­ta köny­ve­ik­ről. Utób­bi Al­kal­mi ma­gya­rá­za­tok a hús­ról cí­mű ver­ses­kö­te­te kap­csán meg­le­pő tu­da­tos­ság­gal be­szélt ar­ról, hogy men­­nyi­re nem tu­da­to­san ír­ja ver­se­it, mi­köz­ben a kri­ti­ka a pszi­cho­a­na­lí­zis, no meg a ma­nap­ság oly di­va­tos test­el­mé­le­tek, a test meg­je­le­ní­té­sé­nek kér­dé­se fe­lől ol­vas­sa írá­sa­it. Ne­mes sa­ját be­val­lá­sa sze­rint ugyan­ak­kor szo­rong sa­ját ver­se­i­nek tár­gyi­a­sult gyűj­te­mé­nyé­től, ri­kí­tó szí­nű bo­rí­tó­já­tól, pe­dig, te­het­jük hoz­zá, még­is ez az or­mót­lan na­rancs­sár­ga az, ami em­lé­kez­tet még va­la­mi mó­don a JAK-füzetek dizájn és mar­ke­ting elot­ti hős­kor­ára. Sa­ját köny­vé­től va­ló tá­vol­ság­tar­tá­sa jól lát­szik ab­ban is, hogy egye­di fel­ol­va­sá­sa köz­ben, mi­a­latt mint­ha meg­alud­na szá­já­ban a vers, hi­á­ba tart­ja ke­zé­ben az ir­tó­zott tár­gyat, mint­ha kí­vül­ről fúj­ná be­val­lá­sa sze­rint mes­ter­sé­ges, sti­li­zált nyel­ven írt mon­da­ta­it. Vis­­sza­fo­gott­sá­gát anti­nár­ciz­musá­val ma­gya­ráz­za, a fé­le­lem­mel, hogy a könyv­ből sa­ját le­het­sé­ges rossz alak­má­sa kö­szön vis­­sza, ami eset­leg át is ve­szi ön­ma­ga he­lyét. Ezen vé­dő­há­ló nél­kül elő­a­dott fi­lo­zó­fi­ai ak­ro­ba­ta­mu­tat­ványt azon­ban mi sem tud­juk más­ként ér­tel­mez­ni, mint a be­szél­ge­tést ve­ze­tő Kabai. Ez ta­lán nem is anti-, csak nár­ciz­mus.

 

 

Sopot­nik Zol­tán Az őszin­te­ség kö­ze­pe cí­mű ver­ses­kö­tet­ének két cik­lu­sa az iro­da­lom bel­ügye­it kri­ti­ká­val il­le­tő és a „va­ló­di” éle­tet lí­ra­i­an be­mu­ta­tó írá­so­kat fog egy­be. Fi­gyel­jünk azon­ban csak az el­ső cso­port­ra! Va­ló­ban kü­lö­nö­sen ér­de­kes, hogy a ne­he­zen meg­ha­tá­roz­ha­tó, de bár­mi­kor he­ves in­du­la­to­kat ki­vál­ta­ni ké­pes iro­dal­mi élet ügyes-ba­jos dol­ga­it va­la­ki beeme­li, be me­ri emel­ni a mű­vé­szi meg­szó­la­lá­sok té­mái kö­zé. Ne­mes sza­va­i­val él­ve az iro­dal­mi élet kla­uszt­ro­fó­bi­á­ja az, ami leg­alább bos­­szan­tó, még­is né­mi szo­mo­rú együtt­ér­zés­sel te­kin­tünk Sopot­nikra, ma­gunk­ba fojt­va a kér­dést, hogy a bel­ter­jes­ség­ről va­ló írás, hi­á­ba akar kri­ti­ka len­ni, nem épp ezt a bel­ter­jes­sé­get erő­sí­ti-e fel más­ho­gyan.

„Mert már ká­ro­san csak iro­dal­mi té­mák­ban tu­dok gon­dol­kod­ni” – ál­lít­ja sze­rep­ver­sé­ben egy meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan nagy ma­gyar író, de va­jon nem fe­nye­ge­ti-e ez a ve­szély a sze­rep­vers szer­ző­jét ma­gát is? Hogy vé­gül is iga­zat kell­jen ad­nunk a Ke­mény Ist­ván­nak aján­lott vers cí­mé­nek és vis­­sza­té­rő so­ra­i­nak. Éb­reszd fel a köl­tőt.

Kabai Ló­ránt az est zá­rá­sa­ként a JAK-füzetek egyik leg­utób­bi si­ker­köny­vé­nek rész­le­tét ol­vas­ta fel. Kiss Ti­bor dal­szö­veg-ver­ses­kö­tet­ének egy írá­sát, be­bi­zo­nyít­va, hogy a Quim­by éne­kes-ze­ne­szer­ző­je tény­leg va­la­mi mo­dern tru­ba­dúr le­het, szö­ve­ge ze­ne nél­kül is tel­je­sen él, eszünk­be jut­tat­va azt is, hogy a tur­nék­ról ta­lán ő töb­bet tud­hat. És ki tud­ja, ta­lán az iro­da­lom­ról se ke­ve­seb­bet.