Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Szep­tem­ber­ben töl­ti be hu­sza­dik élet­év­ét a sze­ge­di ba­lett. A ma­gyar tánc­élet egyik leg­meg­ha­tá­ro­zóbb tár­su­la­ta a sze­ge­di kö­zön­sé­get is ala­po­san fel­ráz­ta ál­mos­sá­gá­ból a két év­ti­zed alat­t. A Sze­ge­di Kor­társ Ba­lett tör­té­ne­té­ről és le­he­tő­sé­ge­i­rol be­szél­get­tünk ve­ze­tő­jé­vel, Juron­ics Ta­más­sal.

– Ös­­sze tud­ná fog­lal­ni, mi­lyen pe­ri­ó­du­sok jel­le­mez­ték a húsz év so­rán a tár­su­la­tot?
– Há­rom nagy részre oszt­hat­juk ezt az idő­sza­kot: az el­so hat év Sze­ge­di Ba­lett né­ven Im­re Zol­tán mű­vé­sze­ti ve­ze­té­sét je­len­tet­te, majd '93-tól 2000-ig a Sze­ge­di Kor­társ Ba­lett el­ső idő­sza­ka a Sze­ge­di Nem­ze­ti Szín­há­zon be­lül, és 2000-től mos­ta­ná­ig a szín­ház­hoz ugyan kö­tő­dő, de ala­pít­vá­nyi for­má­ban mű­kö­dő tár­su­lat­ként létezünk. Mi­lyen ér­de­kes, hogy ez tu­laj­don­kép­pen hat-hét-hét évet je­lent, te­hát van va­la­mi­fé­le cik­li­kus­ság jel­lem­zi az éle­tün­ket.

– Mi a kü­lönb­ség a mos­ta­ni és a kez­de­ti, vagy a ti­zen­nyolc év­vel ez­előt­ti sze­ge­di ba­lett kö­zött?
– Kön­­nyebb len­ne meg­mon­da­ni, mi a ha­son­ló­ság – egy­részt, mert én még min­dig itt va­gyok: húsz éve is itt vol­tam mint ala­pí­tó tag, és most is itt va­gyok. Más­részt úgy gon­do­lom, van va­la­mi spe­ci­á­lis szel­le­mi­sé­ge en­nek a tár­su­lat­nak, ami az ál­lan­dó meg­úju­lást, út­ke­re­sést je­len­ti. Ez a leg­el­ső pil­la­nat­ban is így volt. Har­mad­részt, már az el­ső pil­la­nat­ban is meg­je­lent igény­ként, hogy sze­ge­di­sé­ge mel­lett a tár­su­lat min­dig is eu­ró­pai, sőt, uni­ver­zá­lis le­gyen. Egy lo­ká­lis kö­zös­sé­gen be­lül is min­dig a tel­jes­ség igé­nyé­vel pró­bá­lunk lé­tez­ni, mert nem­csak Sze­ged­hez, ha­nem az egész boly­gó­hoz mér­jük ma­gun­kat, és igyek­szünk esze­rint mű­köd­ni.

 

 

– Mi­lyen előn­­nyel és hát­ránnyal járt ki­lép­ni a Sze­ge­di Nem­ze­ti Szín­ház­ból?
– Ezt a vál­to­zást már meg­előz­te az az igény, hogy önál­ló­ak le­gyünk, ami egy uta­zó tár­su­lat szá­má­ra – akik­nek na­gyon fon­tos, hogy fo­lya­ma­to­san je­len le­hes­se­nek or­szág- és vi­lág­szer­te is – nél­kü­löz­he­tet­len. Hogy sa­ját lé­te­zé­sünk, anya­gi bá­zi­sunk és szer­vez­he­tő éle­tünk le­gyen. Tud­tuk, hogy ez jó lesz, és ez így is van. Én sze­mély sze­rint kü­lön­ben is úgy gon­do­lom, hogy se­hol sem­mi­lyen egy­ség­nek nem sza­bad füg­gő­nek len­ni, ha­nem ha ural­hat­ja sa­ját ma­gát, ak­kor jól fog mű­köd­ni. Nem va­gyok hí­ve a nagy köz­pon­to­sí­tás­nak, mert sze­rin­tem min­den kis egy­ség ma­xi­má­li­san ki tud­ja hasz­nál­ni a le­he­tő­sé­ge­it, ha tud­ja, med­dig ter­jed­nek sa­ját ha­tá­rai.
Szer­ve­ze­ti és anya­gi szem­pont­ból is jót tett ne­künk a ki­vá­lás. Ele­in­te na­gyon szű­kös volt az anya­gi bá­zi­sunk, de hál' is­ten­nek az el­múlt évek­ben po­zi­tív dön­té­sek szü­let­tek, és most nem­csak hogy mű­kö­dő­ké­pe­sek va­gyunk, de jól is mű­kö­dünk.
A kü­lön­vá­lás hát­rá­nya, hogy Ma­gyar­or­szá­gon még min­dig in­téz­mé­nyi be­ren­dez­ke­dés ural­ko­dik – nem­csak a kul­tú­ra, de a gaz­da­ság vagy az egész­ség­ügy te­rén is. Ez a faj­ta meg­kö­vült in­téz­mé­nyi rend­szer igen­csak meg­ne­he­zí­ti a struk­tú­rán kí­vü­li­ek, de gyak­ran már a struk­tú­rán be­lü­li­ek éle­tét is. Ez még ne­héz­sé­ge­ket okoz, mert itt­hon az in­téz­mé­nyi hát­tér­rel ren­del­ke­zok­nek van na­gyobb sza­vuk vagy ere­jük, és emi­att egy­faj­ta füg­gés­ben lé­te­zünk. De, sze­ren­csé­re, ez min­dig ke­zel­he­tő volt az utób­bi idok­ben.

– Az előbb em­lí­tet­te mű­kö­dé­sük pénz­ügyi ré­szét is. A 2007-es in­téz­ke­dé­sek, me­lyek pél­dá­ul a kő­szín­há­zak mű­kö­dé­sét ala­po­san meg­ne­he­zí­tik, a Sze­ge­di Kor­társ Ba­lett szá­má­ra is gon­dot okoz­nak?
– Nem, a mi költ­ség­ve­té­sünk nem sé­rült, ter­vez­he­tő­en tud­juk foly­tat­ni az éle­tün­ket. Ami érez­he­tő – és ez min­den, mű­vé­szet­tel fog­lal­ko­zót érint –, hogy a né­zők­nek lesz ke­ve­sebb pén­zük, és egy olyan ki­csi in­téz­mé­nyen be­lül, mint a csa­lád, a meg­szo­rí­tó in­téz­ke­dé­sek a kul­tú­rát és a szín­há­zat fog­ják érin­te­ni el­ső­ként. Előnyt fog él­vez­ni a vadas­park is, a ját­szó­tér vagy a fagy­lalt is, de nem a szín­ház.

– XX. szá­zad cí­mű új be­mu­ta­tó­ju­kat azon­ban ez a ve­szély nem fe­nye­ge­ti – a pre­mi­er (áp­ri­lis 27., sze­ge­di Kis­szín­ház) előtt egy hét­tel már alig le­het rá je­gyet kap­ni. Mi­ről szól az ön ér­tel­me­zé­sé­ben a 20. szá­zad?
– A 20. szá­zad mint ins­pi­rá­ció az, ahon­nan in­dul­tam a da­rab kap­csán. De így utó­lag lá­tom, hogy ez va­ló­já­ban csak egy ki­in­du­lópont volt ah­hoz, hogy gon­dol­kod­ni kezd­jek sok­min­den­ről, az­tán egé­szen más­ho­va ér­kez­tem.
Ter­mé­sze­te­sen a 20. szá­zad mint te­ma­ti­ka na­gyon mar­kán­san je­len van eb­ben a da­rab­ban, de sem­mi­kép­pen sem tör­té­nel­mi át­te­kin­to mű­sor­ról vagy tör­té­net­me­sé­lő da­rab­ról van szó. Ez egy vi­szo­nyo­kat ke­re­ső elő­adás, ahol meg­pró­bá­lom bi­zo­nyos ví­zi­ók­ban, ze­nei han­gu­la­tok­ban és abszt­rak­ci­ók­ban vá­zol­ni azt hogy mi­lyen vi­szony­rend­sze­rek ala­kí­tot­ták ki egy-­e­gy pil­la­nat­ban en­nek a ma­gyar nép­nek a lel­kivi­lá­gát, a po­zí­ci­ó­ját, az ön­meg­ha­tá­ro­zá­sát. A cso­por­tok kö­zöt­ti, fér­fi és nő, az egyén és a tár­sa­da­lom, Is­ten és a ha­za kö­zöt­ti vi­szo­nyo­kat ke­re­sem: azt, hogy az alap­ér­té­kek, ame­lyek meg­ha­tá­roz­nak ben­nün­ket egy adott pil­la­nat­ban és ame­lyek­hez ma­gun­kat mér­jük, vagy ép­pen ame­lye­ket ma­gunk­hoz mé­rünk, ho­gyan vál­toz­tak. Eze­ket az ins­pi­rá­ci­ó­kat gyűj­töt­tem ös­­sze, s adom vis­­sza egy szű­rőn ke­resz­tül.

– Mi­lyen da­ra­bok ad­ták a ze­nei ins­pi­rá­ci­ót?
– Há­rom kor­szak egy-­e­gy lép­cső­jét, al­ko­tó­ját vá­lasz­tot­tam ki: Bar­tók Bé­lát mint a szá­zad­elő és az az utá­ni kor­szak leg­meg­ha­tá­ro­zóbb ma­gyar ze­ne­szer­ző­jét, Li­ge­ti Györ­gyöt, a Musi­ca ricer­ca­ta cí­mű, 1951-53 kö­zött szü­le­tett zon­go­ra­da­rab­ja­it, ami – mint min­den ze­ne – az adott kor le­nyo­ma­ta, kó­dolt üze­ne­te, és Eöt­vös Pé­tert, a CAP-KO (Con­cer­to for Acousti­cal Pi­a­no, Key­board and Orches­tra) cí­mű ze­ne­mű­vet, ame­lyet Bar­tók Bé­lá­nak aján­lott. Eöt­vös Pé­ter ze­né­jé­vel meg­pró­bá­lom a szá­zad­ vé­gi el­sza­ba­du­ló han­gu­la­tot ki­ve­tí­te­ni, pon­to­sab­ban az elő­ző rend­szer szét­esé­sét, az eb­ből kö­vet­ke­zo mo­rá­lis vál­sá­got. És azt, hogy ez az ál­la­pot az­óta sem ren­de­ző­dött.
Az elő­adás ze­né­je há­rom olyan ze­ne­szer­ző­től szár­ma­zik, akik ma­gyar­sá­gu­kat nem­csak vál­lal­ták, ha­nem ku­tat­ták is, még­is mind­hár­man el­hagy­ták az or­szá­got. Ön­ma­gá­ban ez is mu­tat va­la­mit a ma­gyar­ság­ról a 20. szá­zad­ban.