Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

 

Anu Tault gye­rek­ko­rá­ban is ze­ne vet­te kö­rül, ta­lán a fa­lak­ból is mu­zsi­ka áradt, hi­szen déd­szülei is ez­zel fog­lal­koz­tak. A vé­ré­ben van – szok­ták mon­da­ni. Meg­koc­káz­ta­tom, ta­lán a sejt­je­i­ben is. Taul már nyolc­éves ko­rá­ban – a csa­lá­di ze­ne­kar tag­ja­ként – jár­ta az or­szá­got, s bár a raj­zo­lás­hoz is jól ér­tett (így el­vé­gez­te a kép­ző­mű­vé­sze­ti is­ko­lát), még­is a ze­ne mel­lett dön­tött: a Vil­jan­di Kultúrakadémia nép­ze­ne sza­kán ta­nult. Sze­ren­csé­re. Vil­jand­ban min­den év­ben nép­ze­nei dal­fesz­ti­vált szer­vez­nek, me­lyen ők is részt vesz­nek. Ös­­sze­ha­son­lí­tás­ként, si­ke­rük ak­ko­ra Észt­or­szág­ban, mint­ha a mi Szi­get Fesz­ti­vá­lun­kon főmű­soridőben, a Nagy­szín­pa­don lép­né­nek fel.

Anu Taul azt vall­ja, „az em­ber ak­kor tel­jes egy­ség, ha ősi for­rá­sok táp­lál­ják”. Így min­den ál­ta­la ját­szott dal­ban – le­gyen az bár­mi­lyen stí­lu­sú – nél­kü­löz­he­tet­le­nek az észt nép­ze­nei ala­pok. Eze­ket sa­ját, mulgi di­a­lek­tu­sá­ban ének­li, töb­bük­nek ő a szer­ző­je is. (Ne­kem per­sze nem tűnt vol­na fel, me­lyi­ket ír­ta ő – sze­ren­csé­re el­mond­ta; bár nem volt tét­je.) Két ba­rát­ja kí­sér­te el Ma­gyar­or­szág­ra, Tarmo Noor­maa és Juhan Suits – és mint meg­tud­hat­tuk, csak és ki­zá­ró­lag e kon­cert és tánc­ház mi­att lá­to­gat­tak el ha­zánk­ba.

A Grand Café an­­nyi­ra meg­telt a kí­ván­csi né­zők­kel az Egye­te­mi Ta­vasz ke­re­té­ben ren­de­zett es­ten, hogy az aj­tó­kat ki­tár­va egy­más vál­la fö­lött kuk­kan­tot­tak be a ké­sőbb ér­ke­zet­tek, én a föl­dön ül­tem. Bár a lát­vány is oly­kor fon­tos­sá vált, pél­dá­ul ami­kor Anu és ba­rá­tai az ál­ta­luk ho­zott hang­sze­re­ket mu­tat­ták be a kö­zön­ség­nek, hu­mo­ros gri­ma­szok­kal és moz­du­la­tok­kal kí­sér­ve, a fő­sze­rep még­is a fü­le­ké volt. Ho­gyan szól a do­romb, a har­mo­ni­ka – és a tra­di­ci­o­ná­lis észt hang­sze­rek: kan­nele, du­da és tü­lök? Va­rázs­la­to­san...

Bár fenn­tar­tom, hogy saj­ná­la­tos mó­don a (ma­gyar) nép­ze­nei mű­velt­sé­gem sem tel­jes, így nem mond­hat­nám, hogy „van fü­lem az ilyes­mi­hez”, en­nek el­le­né­re még én is kons­ta­tál­tam, hogy olyan dal­la­mok és ze­nei meg­ol­dá­sok jel­le­mez­ték a da­lo­kat, ami­nők­kel sem­mi­lyen más ál­ta­lam is­mert folk­lo­risz­ti­kus al­ko­tás­ban nem ta­lál­koz­tam. Tel­jes­ség­gel ma­gá­val ra­ga­dott a ze­ne, mint­ha va­la­mi na­gyon bel­ső­re, na­gyon tit­kos­ra ta­lált vol­na rá. Szá­mom­ra ki­csit a legősibb és leg­misz­ti­ku­sabb­nak ha­tó kö­zös tu­dat­sze­rű ré­te­gek­be ju­tott el ez a ze­ne, mint­ha ott pen­dí­tett vol­na meg va­la­mit. Na­gyon is­me­rős­nek ha­tott, de is­me­ret­len­sé­ge sem volt ide­gen. Kör­be­néz­ve ma­gam kö­rül a töb­bi ar­con is ha­son­ló el­ra­gad­ta­tást lát­tam. Mint­ha mind­an­­nyi­un­kat ma­guk­kal ra­gad­tak, és va­la­ho­va na­gyon messze re­pí­tet­tek vol­na. Cso­dá­la­tos tá­jak­ra, a rég­múlt­ba. Rá­adá­sul nem tud­tam el­sza­kad­ni at­tól az ér­zés­től, hogy a ze­ne­kar egyik tag­ja mint­ha egy kel­ta har­cos le­szár­ma­zott­ja lett vol­na, így szá­mom­ra még meseibb­nek, je­le­nés­sze­rű­nek ha­tott ez az es­te.

A kon­cer­tet – vagy nem is tu­dom, mi­nek ne­vez­zem – tánc­ház kö­vet­te, Anu a tán­co­lók­kal tar­tott, míg ba­rá­tai szol­gál­tat­ták hoz­zá a ze­nét. Eb­ben nem vet­tem részt, ami­kor a kon­cert vé­gén fel­áll­tam, már meg­tört ben­nem a va­rázs, nem tud­tam vol­na vis­­sza­hoz­ni, ak­kor meg hagy­tam. A Grand Café moziter­mében fal­hoz tolt szé­kek ölel­ték kö­rül a tánc­te­ret.

Anu Taul és ba­rá­tai ze­nés est­je, va­la­mint az azt kö­ve­tő tánc­ház a SZTE BTK Finn­ugor Tan­szék – Kerdi-Liis Kirs, Janurik Bog­lár­ka és Lőrincz Ger­gely – szer­ve­zé­sé­ben jött lét­re.