Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A legtöbb őszi fesztiváli programmal ellentétben erre az előadásra nem kellett verekedni a helyekért. A terem nagyjából felét töltötték meg nézők, pedig A helység kalapácsát egy személyben előadni igencsak érdekes, figyelemfelkeltő próbálkozásnak minősül.

A helység kalapácsa Petőfi komikus eposza. A cím nem másra, mint a falu kovácsára, azaz Szélestenyerű Fejenagyra utal, ő az a személy, akinél útjára indul a történet. Megtörtént ugyanis, hogy egyszer az istentisztelet alatt a kovácsmester elaludt, majd arra ébredt, hogy rázárták a templomajtót. Miközben ő leleményes tervét valósítja meg, azaz, hogy lemászik a harang kötelén, és úgy jut ki a templomból, a falu lakói – ki így, ki úgy – kellemesen elidőznek a helybéli kocsmában, ahol Fejenagy szerelme, Szemérmetes Erzsók a kocsmárosné. Az igazi bonyodalom ott kezdődik, amikor a lágyszívű kántor megvallja a kovácséhoz hasonlatos érzelmeit Erzsóknak. Ebből aztán egy össznépi verekedés kerekedik, még a bírót is fel kell kelteni, hogy végre aztán rend legyen. Szélestenyerű Fejenagy végül a kalodában várja a szabadulást, hogy aztán rögvest megkérhesse kedvese, Szemérmetes Erzsók kezét. Röviden ezt a történetet öleli fel Petőfi szellemes munkája.

Számomra igazi pozitív csalódás volt ez az előadás. Juhász Péter „mesélő” sikeresen vette az elé háruló akadályokat, ugyanis egyedüli színészként a színpadon nagyon nehéz meghódítani a közönséget, de neki a reakciók szerint sikerült. Igaz, hogy beletelt egy kis időbe, mire a közönség rá tudott hangolódni a szituációra, de végül sikerült mindenkinek jó hangulatú estét szerezni. A rendező Kun Áron egyszerű és ügyes megoldásokkal vitte színre a darabot, díszlet és különleges jelmez vagy kellékek nélkül. Nagyon kevés zene segítségével is élvezhetővé formálta az előadást. Juhász Péter pedig jól elkülöníthetően formálta meg a különböző karaktereket, ami nem lehetett könnyű feladat.

Sajnálatos, hogy a fiatalokat és az idősebbeket is egyre kevésbé vonzza a színház. Pedig az igazi értékeket könnyebben találhatjuk meg a színházban vagy a könyvekben, mint a televízió lélekölő és agybutító műsoraiban. Sajnálatos, hogy Petőfi Sándor neve még ingyenes programként is alig tud megtölteni egy termet, és az ismeretlen művészek sem keltik fel az érdeklődést. És ami a legrosszabb az egészben, hogy ha valamelyik mai nagy magyar „sztár” neve lett volna feltüntetve a színlapon, akkor ölték volna egymást az emberek a jobbnál jobb helyekért úgy, hogy közben azt sem tudják, mit is fognak látni. Ezzel természetesen nem akarok megítélni senkit, csak ösztönözni szeretném a színházkedvelő közönséget, hogy figyelmesebben böngésszék a programfüzetet, és igenis legyenek kíváncsiak a kevésbé ismert művészekre is.