2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2007  --  14. szám - 2007. október 24.  --  Kultúra
Valami lapul a zsebemben
Nem sokkal hét előtt érek a Dugonics térre, a Rektori Hivatalhoz. Az épület előtt kisebb tömeg, már megijedek, hogy kinn rekedünk a Kaláka zenekar október 9-i koncertjéről, de végül mégis bejut mindenki: hamar megtöltjük az aulát.
Még éppen találok üres széket; egészen jó helyről nyújtogathatom a nyakam, hogy meglássam, ma este miféle hangszerekkel van tele a színpad, mi fogja megadni a jól ismert és olyan közkedvelt „kalákás” hangzást. A műsor sokat ígérő: a Kaláka muzsikáját Máté Gábor színművész előadása egészíti majd ki.
 
Jó érzés látni, mennyire komolyan veszi közönségét a zenekar.
Fotó: Vörös Csaba
 
A kellemes, várakozó zsibongás tapsba csap át, amint megjelenik az ajtóban a Gryllus testvérpár, Becze Gábor, Radványi Balázs, végül pedig Máté Gábor.  Úgy tűnik, mintha a közönségnek kétsége sem lenne afelől, hogy itt ma este csak valami szépet kaphat, valami olyannal a zsebében lép majd ki az ajtón, amiért érdemes volt eljönni.
Nem csalódunk: a megzenésített Kosztolányi-versek mintha éppen csak arra vártak volna, hogy a zenekar keze ügyébe kerüljenek. Az az érzésem, hogy ha nem hallanám a szöveget, a dallamok, ritmusok akkor is a versek magját, lényegét, hangulatát közvetítenék felénk.
Jó érzés látni, mennyire komolyan veszi közönségét a zenekar. Jó érzés látni rajtuk, hogy a maguk örömére zenélnek, mégis – vagy talán éppen ezért – a legtermészetesebb módon nyújtják felénk, az éppen ott ülő, éppen így összeálló közönségnek, amivé ők alakították Kosztolányi szövegeit. Hiszen egy – netán ismertebb – verset megzenésíteni veszélyes vállalkozás: ha a zene nem továbbítja a hallgatónak, amit egyébként olvasáskor érezhet, hamisnak fogja találni a feldolgozást. Ugyanakkor, ha megzenésítenek egy lírai szöveget, alkotói valószínűleg többletjelentéssel is próbálják ellátni: valami pluszt adni, amit számukra jelent a vers. Éppen ezért nagyszerű a Kosztolányi-versek Kaláka-feldolgozása. Akár egy szál gitárral, akár különlegesebbnél különlegesebb hangszerek kavalkádjával tolmácsolnak egy-egy szöveget, azt mindig erősen áthatja egy-egy hangulat, érzés. Ezek a zenészek pedig mesterei annak, hogyan varázsoljanak a terembe határtalan örömöt, lemondást vagy bánatot nagybőgővel, furulyával, citerával, csellóval vagy akár ukulelével – netán fütyörészéssel. Legyen a vers szívet melengető vagy szívbemarkoló, a közönséget elbűvöli mindkettő: a zenekar néha nem tudja elkezdeni a következő számot, meg kell várnia, amíg elhalkul a taps.
Máté Gábor hosszabb-rövidebb prózabetétei nagyszerűen illeszkednek a koncertbe. Már az is ötletes, hogy tőle nem verseket hallunk, hanem prózát: elmélkedést, önreflexiót, Kosztolányi gondolatait írásról, hivatásról, életről. A humort a filozofikus gondolatsor váltja, a szövegek frappánsak, élvezetesek. Máté Gábor pedig nagyszerűen közvetíti őket: őszintén, egyszerűen – nekünk.
Még a koncert előtt megtudtuk, hogy először itt Szegeden adják elő együtt ezt az estet, így egy rendhagyó bemutató nézői lettünk, s a műsor olyannyira új, hogy még az előadók is érdeklődve figyelik egymás produkcióját: a zenészek szinte szájtátva hallgatják a Máté Gábor előadta szövegeket, a színész pedig lábával lelkesen veri a taktust a muzsika alatt. A közönség pedig fülel, csodál és tapsol: amikor már harmadszor jön vissza az előadói gárda a színpadra, hogy még egyszer megköszönjük nekik a műsort, nagy nehezen hazaengedjük őket.
Az épületből kilépve úgy érzem, valami valóban lapul a zsebemben: néhány kicsit másként meghallgatott Kosztolányi-vers, dallamok, ritmusok: egy különleges, mesebeli este díszletei. Bárcsak elkísérnének mindennap!
Tóth Katalin

 

Bezár