2024. március 28., csütörtök English version
Archívum  --  2007  --  14. szám - 2007. október 24.  --  Kultúra
„Szegeden mindig jó”
A Jadviga párnája és A fényképész utókora szerzője, Závada Pál nemrégiben, az őszi Kulturális Fesztivál keretében Szegedre látogatott. A Millenniumi Kávéházban Csuhai István, az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztője beszélgetett vele. Lapunk e látogatás apropójából készített interjút az író-szerkesztő-szociológussal.
 
Závada Pál szerint nem kell temetni a felolvasóesteket. Fotó: Vörös Csaba
 
– Hallottam róla, hogy különös érdeklődéssel várta a beszélgetést Csuhai Istvánnal – hogy érezte magát Szegeden?
– Szegeden mindig jó – itt voltam gimnazista, temérdek emlék köt ide. Csuhainak pedig azért örültem, mert kiváló irodalomértőnek tartom, akivel nyilvánosan is szeretek beszélgetni, meg privátim is. Minthogy pedig ritkábban találkozom vele, mint szeretnék, most jó volt együtt utazni vele Szegedre.
– Hogyan tudott „szót érteni” egy versrovat-szerkesztő és egy szépirodalmi rovatszerkesztő, aki szépprózát ír?
– Hát nagyon remélem, hogy szót tudok érteni olyanokkal is, akiknek a foglalkozása sokkal messzebbre esik az enyémtől, mint Csuhaié, s ezzel, gondolom, ő is egyetért. Nem volna jó, ha még a rovatvezetők is csak azonos nevű rovat esetén értenék meg egymást. Egyébként mint jó szerkesztő, jó kritikus – azaz mint jó olvasó -, Csuhai (aki nemrég még a Jelenkor folyóirat főszerkesztője volt) hasznos visszajelzést is jelent egy magamfajta regényírónak. Nyilvános beszélgetésben pedig inspirálóan fölkészült, empatikus és kíváncsi.
– Mit gondol, van-e a felolvasó-beszélgető esteknek jövője?
– Nagyon is van jövője – már csak a lelassulás és a valódi figyelem szükségessége miatt is –, de jól kell csinálni, és komolyan kell venni. A felolvasók-beszélgetők részéről alapos fölkészülés meg fölolvasni-tudás kell hozzá – a közönséget pedig megfelelően és időben kell tájékoztatni, nem árt olvasnivalóval kínálni, bevonni, érdekeltté tenni. Ismerek olyan társaságokat, ahol a tagok rendszeresen ugyanazokat a könyveket olvassák el, majd összejönnek, hogy megbeszéljék, és ha él a szerző, esetleg őt is meghívják. Egyébként érdemes hitelt érdemlő javaslatokat kérni, kit-mit érdemes elolvasni vagy meghallgatni.
– Hogy ír regényt?
– Szociográfusként kezdtem, a tényirodalom művelésének módszereit regényeimben is használom, de a saját irodalmi nyelvembe építem be. S minthogy az irodalom nem a szó szerinti mondatértés terepe, a „tényeket” – akár szociológiai valóságok, akár történelmi események (hiszen könyveim 20. századi történelmi regényekként is tekinthetők) – a prózaírás irodalmilag érvényes igazának alátámasztásához hívhatom csak segítségül. Legutóbbi, A fényképész utókora című könyvem viszont – a regény irodalmi ambícióin túl – elég hangsúlyosan állást is foglal. E tekintetben nem látom még egész tisztán a következő regényemet, pedig lassan be kéne már fejezni.
– Mennyire tükrözi a Jadviga párnája megfilmesítése az ön szemléletmódját?
– Deák Krisztina rendezővel együtt jegyezzük a forgatókönyvet, részt vettem a dialógusok megírásában – de a film önálló mű, nem kell hogy az én nézőpontomból mutassa magát. Persze benne vagyok én is, de számos remek közreműködője úgyszintén.
– Készül-e több film is regényeiből?
– Nem bánnám, ha készülne – egyelőre várakozó állásponton vagyunk.
– Mit jelent önnek a Holmi szépirodalom-szerkesztői feladata?
– A Holmi szerkesztőivel való hetenkénti találkozás tizenhét év óta – kivált Réz Pálnak köszönhetően – máig is a legjobb iskolám. Ezt persze, hogy szeretem. Mint ahogy azt is, ahogy megvitatjuk választásainkat – ezekről pedig ki-ki csakis a minőség szempontja szerint dönt. Ha a beküldött írások között csak kevés a jó, az persze nem örvendetes. A szerkesztői munka folyamatosan kritikus rátekintést jelent a szövegekre – remélem, a sajátjaimra is.
Szekeres Nikoletta
Bezár