Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A vele beszélgető Szilasi Lászlón is láthatólag a tiszteletteljes izgatottság az úr, mikor a kérdezés nehézségeiről beszél, hiszen, mint mondja, kérdezhetné mindenről, többek között arról, hogy mi az élet értelme. De Nádast nem lehet zavarba hozni, ő tulajdonképpen erre is megfelel: szerinte az embert az animális és humánus kibékíthetetlen ellentéte mozgatja, e két erő állandó, de kiegyezni nem tudó párbeszéde az, ami meghatároz mindannyiunkat. Miközben a kérdésre válaszolni persze lehetetlenség, arra talán csak a vallási és egyéb ideológiák tehetnek kísérletet.

 

 

 

Bár az est meghirdetése szerint a Párhuzamos történetekről szól, mégis mintha egy hosszú baráti párbeszéd szabad asszociációit hallgatnánk. Ugyanakkor mégiscsak tagadhatatlanul érdekes az is, mikor Szilasi a nagyregény Áll a bál fejezetének vetélési jelenetét említi a mondat nyelvtani rendjét felborító példaként. Nádas szerint ugyanis az efféle mondatok a természethűség miatt nem lehetnek tökéletesek, a mondat ziláltsága így képes közvetíteni a nyelvtani rend jólfésültségénél fontosabb együttérzést. Nádas az egész esten vissza-visszatér az együttérzés fontosságára, a módszert, melyben az író a műve fölé helyezi önmagát, önzőnek és hierarchikusnak ítéli: egy szövegből kimarad az esetlegesség, a véletlenszerűség, az empátia, ha írója nem tudja megosztani önmagát. Hogyan lehet akkor mégis az, hogy ez az empatikus módszer olyan gyakran tűnik kegyetlennek? Az esten elhangzott mondatok nyomán az lesz a benyomásunk, Nádas valóban önálló, független és megértendő lényekként tekint az általa mozgatott figurákra, az elbeszélés tétje így a megfigyelésé lehet, mintha az ábrázolás nem lenne már önmagában teremtés.

 

 

Bár Nádas szerint egy szerző nem válaszolhat arra, vajon jól olvassák-e műveit, ezen az esten is saját regényének meglepően érzékeny elemzőjeként beszél. A Párhuzamos történetek, állítja, abban különbözik előző nagyregényétől, az Emlékiratok könyvétől, hogy ez már nem a kollektív szabadságról szól, s így a közösről lemondva és mások megsértésétől sem félve lehet mélyebb vagy igazságosabb. A közös joga mégis visszaköszön, mikor Nádas munkájának lényegét abban nevezi meg, hogy írásaival asszociációs bázisokat teremtsen, és olyan szintre jusson el a kollektív énben, ahol mindentől független formában vagyunk azonosak. Ilyen univerzális szintnek tűnik az észlelés, az érzékelés, az emlékezés. A Párhuzamos történetek káoszszerű szerkesztése ugyanakkor hétköznapi tapasztalatunkra is rávilágít: „az egymáshoz köze nincs” történések bizonyos szempontból párhuzamba állíthatók.

 

 

A háromórás szegedi beszélgetés éppúgy ér véget, ahogy a Párhuzamos történetek: befejezni nem, csak abbahagyni lehet, hogy még sokáig emlékezzünk arra, miként beszélt Nádas az írói vagy a fényképészi munka önmagán túlmutató technikai módszereiről, a komputer emberi elméhez való hasonlatosságáról és emberi írásra való képtelenségéről, az egyezményességében sematizáló kérdőjel és felkiáltójel feleslegességéről, Berlinről, Párizsról, politikáról, férfiakról, nőkről, bármiről, az emberről, akik vagyunk, hogy még később is önkényesen találjunk újabb és újabb kapcsolatokat a gondolatok között. És hogy e kapcsolatok valójában megvoltak, vagy csak mi láttuk őket, talán mindegy is.