2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2007  --  10. szám - 2007. május 7.  --  Kultúra
Ha csend csendül
A Szegedi Egyetem irodalmi rovatának vezetője, Petró János és fiatal kollégánk, Németh Tímea 2005 decemberének egyik estéjén – miután közös koncertélményeiken végigszánkáztak – úgy döntöttek, ők is belevágnak valamilyen kulturális program szervezésébe.
És a Jóisten elküldte követét. Tóth István, a SZÖFCE (Szegedi Fölsővárosiak Civil Egyesülete) vezetője – aki Krisna-hívőként komoly transzcendens antennákkal rendelkezik – már régen szerette volna elérni az egyetemi ifjúságot. A „guru” épp vajúdás közepette érkezett, s bábáskodásával 2006 januárjában a Belvárosi mozi galériatermében – amelyet a SZÖFCE üzemeltet – megszületett a Szegedi Egyetem első  felolvasóestje.
A Szegedi Tudományegyetem hetilapja legutóbbi irodalmi öszszejövetelét – ami a szerencsés tizenharmadik sorszámot kapta – április 25-én tartotta. Az est vendége Babiczky Tibor költő volt. És az érdekes beszélgetés után koncertre (képünkön) invitáltuk a hallgatóságot. A Garaboncziásban jazz-rock és blues hangjai csendültek a szerdai éjszakán.
Hallottam minap, hogy egy Nobel-díjas vagy egy kortárs irodalomban divatos író felolvasóestjén kívül más irodalmi rendezvény nem biztos, hogy megér egy címoldalas kezdést, két fotót és ötezer karaktert. Pedig az apró csodákért is érdemes...
 
A költő
 
A Szegedi Egyetem hetilap által szervezett tizenharmadik irodalmi ankét a maga misztikus egészében válhatott apró csecsemőből botladozó, a távoli asztalszél felé tipegő gyermekké. A tér, a kitöltöttség, az alakok és az idő, az elhangzott szavak, a mondatok szaggatása együtt lett kerek, s a végén tényleg átformált egy apró jelet idebent. Kiegyenesített egy kampót, majd eldöntötte. Kérdésem kijelentés lett.
Aki az asztal felé nyúlt, hogy markoljon, s általa markoljunk mi is: Babiczky Tibor költő. Hivatalosan három, de saját bevallása szerint – talán a kezdeti szárnypróbálgatás lehullott tollpihe –, két kötet szerzője. A fiatal irodalmár legújabb könyve a Levegővétel (2007), amely után számos kritika hasonlítja költészetét Parti Nagy Lajos világához. A beszélgetés is innen indult – a Szegedi Egyetem újság munkatársa, Szekeres Nikoletta moderálásában – az irodalmi hagyomány, az irodalmi apaság izgalmas fogalmából, az istenkérdés, a zeneiség, a mű létrehozásának keretében.
 
A lány
 
A beszélgetők asztala előtt leányszobor állt. Fémszőnyegbe mart ősi minta, kőláb, faszoknya, kőderék, famellkason kezek öszszefonva, a kőfejen nyugodt, várakozó tekintet. Éppen mögötte ültem. Hol az egyik oldalról néztem ki, hol a másikról. A szobor címe: Csend.
A Csend mögött valamivel több mint egy tucat ember. Szemben vele a szó, behelyettesíthető anyag. És a költő alkotásról beszél, Istenről, mesterről, dallamról, megjelenésről. Magamban bólintok, vagy fejemet rázom. Mesélt, hogy Isten már a kollégiumi években is, és hogy költészet nem lehet az abszolútum keresése nélkül. Olvasott. Volt, ami igen, s olyan is mely kevésbé. És a mesterség. Mindkét minőségben. Az apák, akik az irodalom bölcsőjében ringatják az új jövevényt. Neki valóban Parti Nagy Lajos és Kemény István és Vas István, akit megemlítve szóba kerül Babits is. Az alkotásban pedig csak az asztalfiók fölé. A fiatal költő szerint természetes igény egy író embernél, hogy megmutassa műveit. Nem hisz az asztalfiókban. Ilyen ez a mesterség.
 
Babiczky Tibor, a Csend és a hallgatóság. Fotó: Segesvári Csaba
 
Az asztal
 
Költőnövendék barátom lázasan mesélte Nádas szavait, aki a kérdő mondat átváltozásáról  beszélt, amikor  kijelentő mondattá alakul, s kérdéseket vonz, felállítja a kérdőjeleket magával szemben. Nos, Babiczky sorai között is ritka rajz a kérdőjel, és miután ő maga megkapta e kérdést, nem feltétlen szándékosságról beszélt. Inkább érzelmi értelemben viszonyul az írásjelekhez. A pontosvesszőt például nem szereti. Én igen. Olyan, mint mikor falnak dől az ember (szerencsésebb helyzetben fának); meghajlott testen a fej.
A felolvasások után kötetlen beszélgetés kezdődött. Felbontottunk néhány üveg Frittmannt, elpakoltuk a székeket, és az est folytatásaként – szerkesztőségünk meghívására – a Garaboncziásban zenélt két szentesi zenekar, a Plasma Press és a Sweet Sixteen. Az én utazásom itt véget ért. Mielőtt a költészettől átszellemülve merész tollhegyemen ficánkoló betűhurkok messzi távlatokba siklanának, hallgatok inkább egy sokat tapasztalt kollégám szavaira. Olyan eseményről ne írj, amin nem voltál! Úgyhogy csak Petró János, az estek főszervezőjének szavait tolmácsolhatom, akinek hallócsontjai körül olyan autentikus blues ringott, hogy olykor már a Mississippin érezte magát. Én pedig elhallgatok. Szeretem a csendet, és hiszek az asztalfiókban; azt érem el.
 
Dobó Csaba
Bezár