Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Elsőként Henri van Noordenburg kiállítását nyitotta meg március 10-én Vörös Csaba a Grand Caféban. A holland származású ausztrál művész hét hónapos észt útján született meg a Történetek otthonról fényképsorozata, mely március 23-áig tekinthető meg. Az igencsak szűk körben lefolyt bemutató után – ahol már előre megláthattam Andrus Kiviräk írót –, melyet egy észt likőr és a nemzeti receptek alapján sütött sütemények kóstolása zárt, elindultam a kávéház mélyére, megismerkedni a fényképekkel. A fehér falakon kápráztak az erőteljes színek, élénkségüket erősítette a képek élessége. Noordenburg pillanatképeket, alakokat ragadott meg, izgalmas érzékenységgel, rendkívüli módon hatott rám az általában „átlagos” témák egyszerűségének varázsa. Konyharészlet, öregasszony, hóval telt táj ablakból – így gondoltam az átlagos témát –, amelyekhez a fényképész olyan helyzetet talált, amiben ezek valósággal életre keltek.

 

 

 

A március 22-éig látható Észt grafika kiállítás a TIK-ben már nem nyűgözött le ennyire. A megnyitóra nem is került fel minden kép a falra, ezeket csak később volt lehetőség megcsodálni, és Nátyi Róbert megnyitója sem hozott közelebb a rajzokhoz. Kissé úgy tűnt, ő sem tudott mit kezdeni a huszonhat grafikus munkáival, melyeket az Észt Szabad Grafikusok Szövetségének vezetői, Loit Joekalda, Inga Heamägi és Vappu Thurlow válogatták, inkább a magyar-észt történelmi és művészi sors közösségéről beszélt. A számomra legmegragadóbb egy kopasz, meztelen nőt hátulról ábrázoló sorozat volt, a képről megdöbbentő magány és kétségbeesés sugárzott.

Még a szememben hordtam a látottakat, amikor nem sokkal később a Grand Caféba érkeztem Andrus Kiviräk és Lőrincz Gergely beszélgetésére (a fordításban Kerdi-Liis Kirs és Janurik Boglárka segítettek). Elsősorban az Ördöngös idők című regényről esett szó, hiszen ennek színpadra alkalmazott változata csütörtökön a JATE Klubban volt látható Lukács László rendezésében. A fordítások miatt is kissé vontatott beszélgetés során azt is megsejtettem, az észtek valahogy lassabb emberek – csordogálnak, mint a szép hegyi patak; a moderátor és a magyar fordító pedig gond nélkül vették fel az igencsak zárkózott író ritmusát. Arra is fény derült, milyen erőteljes mondai-mesei világa maradt fenn ennek a kis nemzetnek, mely számos kortárs írót azok továbbírására vagy feldolgozására ösztökéltek. A meseiséghez kapcsolódóan még egy rövid animációs filmet is levetítettek, mely Kiviräk írásából készült. A mosolyogtató történet maró szatíraként jelent meg a felnőttnézők szemében – meseként a gyerekeknek.

Az észt filmekbe nem nyertem bepillantást, ahogyan a tavaly megismert Anu Taul és barátai estjére sem juthattam el – társaim azonban még a tavalyinál is jobb koncertről és táncházról számoltak be. Igazán sajnáltam, hogy ki kellett hagynom a népzene észt mestereit, pedig elhatározásom szerint idén a táncolókhoz is csatlakoztam volna.

Köszönet illeti a Finnugor Tanszék azon oktatóit és hallgatóit, akik ezt a hetet megszervezték Szegeden, illetve ilyen széles spektrumon engedték láttatni az észt nép szokásait, kultúráját, a legapróbb részletekre is figyelve.