Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Picinyke terem a Belvárosi mozi tetején, a harmadik emeletre kell felkapaszkodni. Az egyik ott dolgozó hölgy utánam szól mosolyogva, a lámpát baloldalt találom, oltsam le, amikor eljövök. Felkapaszkodom. Benyitok. Üres terem, csak én vagyok. De nem kong. Megtelt – arcokkal. Az enyém kíváncsi és csodálkozó. A többi néz rám. Vagy nem. De ott van.

Járom körbe a termet. Van, amelyiknek van arca. Találok árnyakat is, sziluetteket. Fejek, elmosódott körvonalakkal. Nincs sok kép. Hamar körbejárom. Aztán megint. És megint. Nem zavar senki. Egy lélek sem jár errefelé. Kora délután van, a nap kisütött, mindenki bóklászik az utcán – ahogy én is, amikor majd kilépek innen, ábrándozva megyek végig a Kárász utcán, szinte lebegek, mosolygok mindenkire, és az emberek nem értik –, és senkinek nem jut eszébe, hogy valahol, egy belvárosi mozi eldugott termében, a harmadik emelet általában sötéten megbúvó kis szobájában mennyi arc vár rá. Én már tudom.

A legjobban a sarokban lévő sorozat fog meg. Női és férfiarcok. Mindannyian mintha kiabálnának. Legalábbis valami megfoghatatlan fájdalmat (?), szenvedést (?), szenvedélyt (?) fejeznek ki. Általában nem vidámnak tűnnek, de valamiért nem tudok előlük elmozdulni. Azon kapom magam, hogy járok körbe a termen, és mindutalan előttük állok meg. Van, amelyiknek erős a szemöldöke. Elidőzök ezen. Milyen pontosan kidolgozta! (Sokszor pedig éppen azt szerettem Kereszty Zsolt grafikáin, hogy sok dolgot nem részletez.)

Aztán elszakadok mégis. Elindulok másfelé. (A villanyt lekapcsolom.) Megfogom Luca, a(z arctalan) bicikli kormányát, és végigtoljuk egymást a Kárász utcán. Fejemben ott sorjáznak az arc-képek, és keresem őket. De nem ők jönnek szembe… Olyanok, akik nem tudnak mit kezdeni átszellemült mosolyommal…

A január 15-én nyílt kiállítás február 24-ig tekinthető meg.