2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2007  --  14. szám - 2007. október 24.  --  Kultúra
Halász Előd emlékére
Neves szegedi irodalomtudós professzor emléktáblájának avatására gyűltünk egybe. A megemlékezés gondolata fél évszázaddal ezelőtti tanítványai körében született, hadd szóljak ezért legelébb a magunk nevében.
1953 őszétől 57 júliusáig voltunk a Szegedi Tudományegyetem hallgatói. Miután az oktatási kormányzat 1950-ben megszüntette az egyetemen az idegen nyelvek tanítását – az orosz nyelvet kivéve -, Halász Előd, a Germán Filológiai Intézet akkori vezetője az újonnan alapított Világirodalmi Intézet tanára lett. Magyar szakos bölcsészeknek német irodalomtörténetet adott elő, részletesen azonban Goethe, Schiller és Thomas Mann munkásságával foglalkozott. 19. századi magyar irodalmat is tanított: előadásaiból ismerhettük meg Madách Tragédiájának összehasonlító történetfilozófiai értelmezését és Arany János balladaköltészetét. Utóbbiról szólva fölvázolta a ballada európai történetét, és eljutott az új keletkezésű falusi és városi balladákig.
Különösen emlékezetes heteken át folytatott Tragédia-elemzése. Ebben fölvillantotta gazdag filozófiai ismereteit és kivételes műelemző képességét: hosszan boncolgatta például az angyalok karának szövegét, annak filozófiai kicsengését, majd rámutatott, hogy a Tragédia első színeiben a deizmus és az objektív idealizmus mellett jelentkezik a materialista világfelfogás is, Lucifer és az Úr dialógusában. Lucifer tagadása révén jött létre a világ, a maga anyagi mivoltában, s ezáltal – fejtegette a professzor – Lucifer a materialista világnézetet képviseli.
Néhány hallgatónak speciálkollégiumot tartott Thomas Mann munkásságából. Ezeken az órákon az irodalomértelmezés olyan szempontjait vetette föl, amelyek ismeretlenek voltak az akkori egyetemi oktatásban. Ilia Mihály írja emlékezésében, hogy Thomas Mann regényeinek zenei szerkesztéséről beszélt, és lenyűgöző jártasságot mutatott a különféle zenei műfajokban.
Ablakot nyitott számunkra az európai művészeti áramlatokra, az alkotás több oldalú megközelítésére – oly korban, amikor az uralkodó ideológia gúzsba kötötte a szellemi életet.
Az ötvenes évek elején egyetemi oktatóknak is kötelezővé tették óravázlatok készítését. Halász Előd jegyzetek nélkül, szabadon tartotta előadásait. Hogy mégis eleget tegyen a rendelkezésnek, gyakran papírdarabkát hozott be órájára, maga elé tette, és időnként belepillantott. Előfordult, hogy az asztalon hagyta céduláját, és a kíváncsi hallgatók megnézhették: az előadás tárgyáról egy árva szót nem találtak rajta.
Halász Előd mindig elegáns öltözetben jelent meg az egyetemen. Választékos öltözködése polgári magatartáskultúrát fejezett ki az ötvenes évek sematizáló, konfekciós viseleti szokásaival szemben. A hallgatók körében népszerű volt, az oktatók között viszont iróniájával, csípős megjegyzéseivel ellenségeket szerzett magának. Sokan támadták emiatt, de különcségét elnézték, mert az egyetemnek szüksége volt a nagy tudású professzorra.
Az irodalomtudós, a kutató Halász Előd fő művei a nagyszótárak és a német irodalom történetéről írt monográfiája. Nem volt termékeny szerző. Enciklopédikus tudását – az említett művek mellett – sokkal inkább egyetemi előadásain és fehér asztal melletti eszmecserékben villantotta föl. Meglehet, többre tartotta az írásnál a személyes diskurzust, a gondolatok élőbeszédben kifejtett szárnyalását. De amit leírt, annak szilárd alapja van. Emlegetik, hogy a német szótár szerkesztésekor gyakran megkereste nyelvész professzortársát, Nyíri Antalt és paraszt származású hallgatóit, hogy megkérdezze például az eke részeinek pontos magyar megnevezését. Ugyanakkor – mint az igazi tudósok – tisztában volt a megismerés, a tudás határaival. 1987-ben így nyilatkozott: „Tökéletes irodalomtörténetet ugyanúgy nem lehet készíteni, mint tökéletes nagyszótárt…” De tegyük hozzá, mindkét munkában a lehető legjobbra törekedett.
Irodalomtörténeti kézikönyvét, amiért az Akadémia a nagydoktori fokozatot odaítélte, 1970-ben abban a meggyőződésben bocsátotta útjára, hogy munkájára is érvényes Goethe megállapítása: „Az ilyen munka tulajdonképpen sohasem készül el. Késznek kell tekintenünk, ha az időhöz és a körülményekhez képest minden lehetőt megtettünk.” Önmaga lehetőségeinek mértéktartó belátása, amit az irodalmár Halász Előd a német „költőfejedelem”-től kölcsönöz – ez alkatának egyik jellemzője. Mindig kész volt a szellemet termékenyítő, frissítő vitára. Iróniával szemlélte a világot, amelybe beleszületett, és csípős szellemességgel kommentálta neki nem tetsző jelenségeit.
Tisztelt egybegyűltek! Egyetemi hallgatók körében oktatóikról mindenkor születnek – és a szájhagyományozás törvényszerűségei szerint terjednek legendák. A legfiatalabb professzor személyéhez már az ötvenes években legendárium fűződött. Akkoriban az NB I-es egyetemi futballcsapat, a Szegedi Haladás elnöke volt. 1954-56 között az egyetemi újságban rendszeresen értékelte a csapat hétvégi teljesítményét. Elemzései hozzáértésről tanúskodtak, mégis az a hír járta közöttünk, hogy nem tud futballozni, csak elméletében jártas. Évfolyamunk egy ízben barátságos mérkőzésre hívta ki az oktatói kart. Halász Előd is mezt öltött, futballcsukát húzott. Az Ady tér kitaposott, fűcsomós pályáján meglepetten tapasztaltuk, hogy ügyesen tette-vette a labdát, gólt is rúgott kapunkba. Az oktatók csapata 4-3 arányban megnyerte a meccset. A krónika lapjaira illő esemény természetesen növelte a professzor presztízsét. 1956-ot írtunk.
Tisztelt emlékező gyülekezet! Halász Előd, a hazai germanisztika kiemelkedő egyénisége tíz esztendeje hunyt el. őrizze emlékét a lakóhelyén elhelyezett márványtábla, mint ahogyan őrzi tanítványainak emlékezete, és élni fog időtálló alkotásaiban. Ezekkel a gondolatokkal adom át emléktábláját Szeged városának és polgárainak.
A beszéd elhangzott szeptember 29-én, amikor is Szegeden, a Szentháromság utca 4. szám alatt felavatták Halász Előd, a kiváló germanistaprofesszor emléktábláját. Halász Előd tíz éve hunyt el.
Juhász Antal
Bezár