Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Finoman megkerülöm a dolgomat, és inkább úgy kezdem, hogy gyönyörű időnk volt, bár kissé hűvös, amikor a fotós kollégával találkoztunk a Belvárosi mozi előtt április 27-én délután. Volt még egy óra Eszenyi Enikő estjének meghirdetett kezdéséig, de szép számmal ődöngtek emberek a téren. Ki moziba ment volna, ki színházba, ki kávézni a sarki puccosba, mi a dolgunkra vártunk. Dolgunk tárgya negyed hét környékén meg is jelent, hosszú fekete kabátot viselt, tartása görnyedt volna, mondhatni, meggyötört. S bár vagy tizenöt méter választott el tőle, ebből a képből rutinosan rájöttünk, nem lesz itt interjú Eszenyivel, az eloadás elott legalábbis biztosan nem.

 

 

Különösebben nem zaklatta ez fel a lelki békémet, mert a nap még mindig szépen sütött, s pontosan ezt vártam. A naptól is, Eszenyitől is. Hét előtt öt perccel megérkeztek a tévés kollégák is, kicuccoltak a kocsiból, beviharzottak a moziba, majd igen hamar kiviharzottak onnan, visszacuccoltak a kocsiba, s elhúztak. Mint valami látomás. A nap még mindig sütött azonban, már amennyire április végén este hét órakor erre képes, így én és a fotós kolléga még mindig vártunk. Sok másik emberrel egyetemben az utcán, merthogy a Zsigmond Vilmos-terem ajtaja zordan összezárt. De nemsokára végre bemehettünk, s kezdodött a móka.

Fotózni, persze, nem lehetett, így a mellékelt képet tekintsétek lopott ajándéknak, mert azért mégiscsak. Tehát, ott tartottam, hogy elkezdodött a móka: „a gyönyörben nincs középút" – mondta egy piros szőrös bunda a színpadon, nekem meg az jutott eszembe, hogy ő csak tudja. A zongoránál Darvas Ferenc teljes és önkéntes háttérben maradással, előtte egy noszemély Felugossyt dalol, majd Karafiáthot szaval – az alternatív trend mintapéldányait. A közönség pedig körülöttem elalél. Nekem hiányzik a napsütés, a tiszta hangok, a helyes lélegzetvétel. És nem érdekel, hogy Eszenyi mindig is felvállalta a hibáit, az sem érdekel, hogy ettol olyan emberi vagy olyan esendo. Az érdekel, hogy ez a no alapította a Tiszta Jövőért Közhasznú Alapítványt, amelynek célja a fiatalok egészséges életmódra nevelése, a drogfogyasztás megelozése, csökkentése, de vajon a 12-18 éves korosztály számára hiteles lehet-e ő? Mert számomra nem.

Közben lement egy Tóth Kriszta-szöveg is, mialatt én azt játszottam, hogy becsuktam a szememet, és úgy hallgattam. Hernádit. Merthogy úgy tunt. Pislogtam, mint amikor a festék belemegy az ember szemébe, hátha a következő kinyitásnál már tényleg Hernádi lesz a színpadon, de nem. Közben a közönség még mindig elalélva, így az olvasó valószínűleg a százból egy véleményét van szerencsés...

Az ötödik dal környékén tör rám a szokásos szorongás, hogy nyilvánvalóan én nem értem azt, amit mindenki más, bizonyára ez most abszurd a színpadon, és azért ez az esetlenség, de van nekem egy fixa ideám, hogy az abszurdnak célja van. Azért abszurd. S itt nem találom a miértre a választ.

„Viharban minden lyuk öbölnek látszik" – mondja, s nem tudom eldönteni, vajon ez irónia lehet-e vagy önirónia, s most a szexen túli átvitt értelemre gondolok. A mindenségre.

Aztán még szaval, dalol és öltözködik sokat, hogy végre elérjünk a Szomorú vasárnapig, ami gyönyörű volt. Kitartott tiszta hangok, ugyanilyen érzések – tökéletes. S megbocsátottam volna mindent miatta, ha nem jött volna még két dal.