Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A cím emblematikus, valóban perc(ek) alatt olvashatóak, szeretem az ilyen szövegeket, amik úgy szólnak nekem, hogy értem is őket, tudom, sejtem, mit akarhat mondani, mert érthetően teszi, valahogy mégis hihetően és hitelesen, hogy én is ott vagyok vele, és átélem mondjuk a bombázást, szinte látom a kocsmárost, aki bevonul, aztán hazahozzák, holtan, hallom a Micimackót, amit felolvas annak a lánynak... Tehát Tóbiás Krisztián költészete hihető. Átélhető. Velem van – vele vagyok. És közben jó. Összegyűjtött egy kötetnyi orgazmust. És ahány – annyiféle. Változatos témavilág, szerkezet, műfajok – csak hogy címszavakat használjak. Szabad verstől a prózaversen át a képversig. Szerelemtől a háborún át az apró, hétköznapi tragédiákig. Újvidéktől Szegeden át Pestig vagy épp Kanadáig. Kellenek ilyen címkék? Nem. Ezzel csak valahogy elveszek valamit. Elveszek tőle. Ettől a vékonyka kötettől. Igaz, hozzáadni sem tudnék. Mert szerintem már nem lehet. Így van ez jól, ahogy van. Szeretem ezt a világot. Azt, ahogyan rímtelenül, „pocsékrímeidvannak”, mert nincsenek, csak úgy odateszi elém. És valahogy mégis egységbe szerveződnek. Nem érdekel, hogy kiszámíthatatlanul egy enjambement keresztezi az utamat. Akkor áthajlok én is. Verssorról verssorra, versről versre. Az már nehezebb. Nagy kezdőbetűtől pontig tart minden egyes számozott vers. Szám szerint negyvennégy. Megnyit, elmond, lezár. Folytat és elkülönböződik. Játszik. Nem központoz. Azt szeretem. Azért szeretem, mert nem zár le. Engedi, hogy én is dolgozzak. Mit hova teszek? Hova helyezem a hangsúlyt? Melyik kötőszót melyik mondatrészhez kapcsolom. Feladatot ad. Részt a világából. Az értelmezésből. A megírásból. Olvasásból.

Valahogy mégsem könnyű most írnom róla. Mert hiába nyílt meg előttem ez a világ, a könyv becsukásával be is zárult. Nyissam ki? Az nem ugyanaz. Nem tarthatom örökre nyitva. Pedig jó lenne. Valahogy csak a jelenlétével hat. Olvasás közben. Nem indít el világmegváltó gondolatokat. Csak valahol hátul, mélyen, az agyam legrejtettebb zugában úgy érzem: otthon vagyok. Otthon? De hát az nem is az én világom. Mégis úgy tud írni, hogy nekem is adja. Megosztja velem. Már kettőnk világa.

Így hát mindenkinek szeretettel ajánlom Tóbiás Krisztián kötetét. Biztosan fogom figyelni, mikor jelentkezik a következővel. Addig pedig – amíg erre várok – megveszem a Ver/sec-et, és amikor úgy tartja kedvem, utazom egyet. Mert jó útitárs.

Tóbiás Krisztián: Ver/sec, zEtna, 2006.