2019. november 22., péntek English version
Archívum  --  2007  --  7. szám - 2007. március 26.  --  Kultúra
Levegőt!
Geszti Péter neve garancia. Arra mindenképp, hogy történni fog valami… más(?), új, ügyes, eredeti stb.
Az Oxigén című írás egy kortárs orosz tollából (Ivan Viripajev) született, amire szellemi kalandjai során akadhatott az előadóművész, majd karon ragadta Ónodi Esztert, és… leültek egy-egy székre, hogy történjen valami. Ketten. Mögöttük képek, köröttük zene és hasonlók, előttük nézők. És olvastak. Néha monológ, gyakran dialóg és a rap, s mindez analóg velem (valahogy az akarás errefelé tartott volna). Nos:
 
Ónodi Eszter és Geszti Péter felolvasószínháza a Szegedi Tavaszi Fesztiválon.
Fotó: szegy
 
Nő: A szöveg, amit olvas, megtenné… Orosz író (de ezeket a rapdalszövegeket is ő írta bele?) – tízparancsolat kontra bűnös ember, zabálás, hús, kiontott belek, szex, és ez is már olyan rég lejárt lemez. Kali juga, atomkor, az autentikus interpretáció válsága, apokalipszis: ó, jaj nekünk, bűnösöknek. Ez van, adj mást! És akkor a háttérben ott rappelnek az akadozó képek a vásznon, videóinstalláció, ahogy azt ma már illik minden színházban, e nélkül már nem lennénk, mint ahogy a címadó elem, azaz oxigén nélkül sem, s nincs egy jó kép az ezerből, talán ez az oda-vissza naplemente. A rapről csak azt gondolom, hogy így vigasztalja a logopédus a dadogó csemetét: – Nem baj, kölök, rappernek még jó leszel. Szóval duma meg vetített képek, de nem történik semmi.
Férfi: Értem. Szóval csak jól bele a világba, a pofába, hogy szar, sőt globális trágya, szörnyű, szörny nyű; az ember nevű szörny nyüvi önmagát, életközegét, meg ilyesmi? Erre gondolsz? Hogy ezt most megmondani a kortárs művészetekben trendi? Igen, igazad van. És egyre többen? Ja, mindenki. De még mindig lehet, hogy nem elégszer! Még többet kellene üvölteni, nem?
Nő: Duma!!! Citromfacsarás közben átszúrjuk a tenyerünket.
Férfi: A szövegben vannak azért mondatok, amik… a baj inkább az, hogy a szubjektív lendület nem emel át az általánoshoz, és talán ezért pont olyan, mint a többi. Nem tesz semmit. Mint a bocsánatkérés, mi? Nem tesz semmit, hölgyem! Ha-ha! Ébreszteni akar, de csak megráz. És a kérdésre – Álom helyett akkor most mi legyen, ha már fent vagyok? – csak a vállát rántja meg. És erre a két művész nem tesz semmit, csak ráerősít. De jót akarnak, és vannak mondatok…
Nő: Egyetlen mondatba sikerül belekapaszkodnia ellazult figyelmemnek. A világ legnagyobb óriáskereke, az mit tudom én, hol található – mondja az egyik Szása. A világ legkisebb óriáskereke meg itt a tenyeremben – mondja a másik Szása, miközben kifeszített ujjai közt vihogva mutatja a szert, amibe mindjárt bele is fog haláltáncolódni. A másik Szása erre pláne úgy öngyilkolja meg magát, hogy amúgy legsúlyosabb stádiumban lévő allergiásként kiveti testét az ürömmezőre – pont erre allergiás persze –, és ugye milyen allegorikus, hogy éppen üröm, az örömben, na, érted, barátom! Az ifjak közül néhányan kiballagtak. Én már kibírtam, nagy vagyok, és nem demonstrálok, időm is volt, miért is ne, de nagyon vártam a végét, ami persze jó előre látszott is. Mert olyasmi, mint az elején. Duma. Én meg már inkább a csendeket szeretem, a mély, hűvös, örök pillantású csendet. Lassan nincs számomra új vicc, amitől nevetésem fújna levegőt! Érted, oxigént. Kacagva-szuszogva átfordulni a drámán.
Férfi: Kali juga, ahogy mondtad. És csak annyit közöl, hogy a levegő egybefűz. Örökre összekapcsol. Az oxigén, a tiszta vászon, amire ráfestett figuránk szuszog, ugye? A lét maga. Mikor Geszti a tapsrendben imára érinti kezét, és amolyan keletiesen meghajol. Leplez? De a hinduk már évezredek óta: oxigén. Csak most olyan nyugatiasan. Előadva. Oroszosan-magyarosan kétezer forintért nem tudnak megoldást, csak a pofánkba olvasni, hogy ez van. És? Most merre… de jót akartak, megrázták a vállad, nem igaz; aztán hazavezettek egy négyüteművel az M5-ön?
Dobó Csaba
Bezár