Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A SZESZ elő­adá­sa­i­nak ja­nu­ár­tól is­mét a fel­újí­tott, han­gu­la­tos Du­go­nics té­ri Pin­ce­szín­ház ad ott­hont. Az Ar­gen­tí­na – amely­hez az ala­pot Dar­vasi Lász­ló drá­má­ja szol­gál­tat­ja – mi­li­ő­jé­hez tö­ké­le­te­sen il­lik a ho­má­lyos pin­ce­he­lyi­ség. A ki­csi te­rem­ben már ott a nej­lon­fó­li­á­val le­ta­kart, gro­teszk ma­ri­o­nett­fi­gu­rák gyü­le­ke­ze­té­re em­lé­kez­te­tő szí­nész­gár­da, amely a pi­ro­sas meg­vi­lá­gí­tás­nak kö­szön­he­tő­en olyan ha­tást kelt, mint­ha egye­ne­sen az al­vi­lág­ból szállt vol­na fel, hogy jól meg­mond­ja a ma­gá­ét az alig negy­ven­fő­nyi kö­zön­ség­nek.

Nem teljesen kiforrott, de mindenképpen izgalmas a darab.

Fő­hő­sünk Stern úr, aki­vel tör­tént va­la­mi ször­nyű­ség: a hí­res fi­lo­zó­fus nem tud ki­mon­da­ni egyes sza­va­kat. Sőt, egy­re ke­ve­seb­bet tud ki­ej­te­ni. „Ki­szá­mol­tam, ha ez így foly­ta­tó­dik, né­hány hó­nap és meg­né­mu­lok” – mond­ja. Stern úr­nak van va­la­mi ba­ja, ez két­ség­te­len, de sen­ki nem tud­ja, hogy mi az oka. Va­jon ki tud ne­ki se­gí­te­ni, le­het-e még vagy egy­ál­ta­lán kel­l-e raj­ta se­gí­te­ni? Le­het-e raj­tunk se­gí­te­ni? Ki tud­ja-e mon­da­ni Stern úr, és mi va­jon ki tud­juk-e mon­da­ni a sza­va­kat úgy, hogy köz­ben ne vál­junk hi­tel­te­len­né? Hol hú­zó­dik az a vé­kony ha­tár, ame­lyet át­lép­ve az ön­azo­nos­ság ke­re­sé­se már az iden­ti­tás el­vesz­té­sé­vel fe­nye­get? Té­ved-e Stern, ami­kor az is­ten­ke­re­sés­ben odá­ig jut, hogy egóját he­lye­zi min­de­nek fö­lé? ő sem tud­ja, mit ron­tott el, és a kö­rü­löt­te lé­vők is in­kább aka­dá­lyoz­zák a vá­lasz­ke­re­sés­ben, mint se­gí­te­nék: az ér­te – lá­nya­i­val együtt – kis­sé hisz­té­ri­ku­san ra­jon­gó Hellerné, a jó ba­rát ügy­véd, aki mé­lyebb ér­zel­me­ket is táp­lál Stern iránt (ki­hagy­ha­tat­lan egy 21. szá­za­di da­rab­ban), a tu­do­mányt min­de­nek fö­lé he­lye­ző or­vos, sőt, a ked­ve­se is, aki, amint „for­ró a ta­laj”, el­uta­zik Ar­gen­tí­ná­ba, hogy on­nan fáj­dal­mas-sze­rel­mes le­ve­le­ket küld­jön hő­sünk­nek.
Az Ar­gen­tí­na egy le­épü­lés tör­té­ne­te, mű­fa­ja – ahogy az al­ko­tók vall­ják – el­len­mo­ra­li­tás, egy el­len­pél­dá­zat, amely so­rán kü­lön­ál­ló epi­zó­dok­ban kí­sér­het­jük vé­gig, Stern ho­gyan szá­mol le az élet­tel és ön­nön iden­ti­tá­sá­val is. Az időn­ként nyo­masz­tó je­le­ne­tek ha­tá­sát fo­koz­zák a „be­tét­da­lok”, ame­lyek fel­erő­sí­tik az egyes epi­zó­dok mon­da­ni­va­ló­ját, és át­kö­tő ele­mek­ként is szol­gál­nak. Min­den­ki lel­ke­sen tá­tog­ja Rutkai Bo­ri és a Specko Jedno da­la­i­nak né­ha már szin­te száj­ba­rá­gó­san az adott je­le­net­hez il­lő szö­ve­gét – de éne­kel­ni so­se éne­kel sen­ki, ez­zel is fo­koz­va az elő­adás gro­teszk jel­le­gét.
A da­ra­bot nem­csak a Sze­ge­di Egye­te­mi Szín­ház tag­jai ad­ják elő – töb­bek kö­zött a Sze­ge­di Nem­ze­ti Szín­ház szí­né­szei is. Egyik-má­sik ta­pasz­tal­tabb szí­nész szug­gesz­tív já­té­ka időn­ként ugyan el­von­ja a fi­gyel­met a fi­a­ta­lok­ról, és az is lát­szik, hogy nem egy ös­­sze­szo­kott tár­su­lat áll ki a szín­pad­ra, ezt azon­ban el le­het néz­ni az elő­adás­nak, hi­szen van­nak igen ha­tá­sos­ra csi­szo­ló­dott je­le­ne­tek is.
Az Ar­gen­tí­ná­ban a hu­mor szá­mos for­má­ja elő­for­dul – leg­több­ször iró­ni­a­ként –, amit fo­koz a szí­né­szi já­ték is, ak­kor per­sze, ami­kor nem esik ki sen­ki a sab­lon­ka­rak­te­rek meg­for­má­lá­sá­ból. A je­le­ne­tek alatt az ép­pen nem sze­rep­lők egy póz­ba me­re­ved­ve vár­nak a hát­tér­ben, a töb­bi­ek pe­dig szin­te fo­lya­ma­tos moz­gás­ban van­nak, így lesz az Ar­gen­tí­na „csen­des-ülős” fi­lo­zó­fi­ai est he­lyett egy, ta­lán nem tel­je­sen ki­for­rott, de min­den­kép­pen iz­gal­mas da­rab. Aján­lott mind­azok­nak, akik sze­ret­nek szín­ház után a lá­tot­ta­kon-hal­lot­ta­kon gon­dol­kod­ni.

Tóth Ilo­na