Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Mindenféle nagyotmondás nélkül állítható, hogy az utóbbi évek legfontosabb szegedi színházi előadása a Zsótér Sándor rendezte Lear király. Ne higgyük, hogy bármiféle, a minőségre vonatkozó jele lenne annak, hogy a nézőtér egy része sokszor kiürült a második felvonásra. Zsótér legutóbb öt éve rendezett Szegeden, a szegedi közönség nagy része ez idő alatt elszokhatott ettől a provokatívan minimalista formanyelvtől. Ám soha nem késő újra megtanulni azt.

A Kisszínházban játszott Lear királynak sokkal több érdeme van, mint amennyit egy ilyen rövid méltatásban szóvá tudunk tenni. Jó például, hogy kvalitásainak megfelelő előadásban láthatjuk Király Leventét, aki visszafogott eszközökkel, ám hiteles jelenléttel játssza, éli a Shakespeare-dráma címszerepét. Jó, hogy a színdarabot nézve csak az első percekben tűnhet meglepőnek, hogy női szerepeket férfiak, férfiszerepeket pedig nők is játszanak. Semmi sincs ugyanis véletlenül: Lear király hataloméhes lányait Pataki Ferenc és Harsányi Attila alakításában például az e szerepekben oly megszokott női praktikáktól mentesen láthatjuk. De kiemelhetnék bárki mást is: a szegedi prózai társulat legtöbb tagját felvonultató előadásban átgondolt, árnyalt, fegyelmezett alakításokkal találkozhatunk. Az előadás egyetlen hibája is talán ebből az üdvös visszafogottságból fakad: nem minden színészt lehet mindig hallani.

De ez kevés ahhoz, hogy elrontsa a kedvünk. A legjobb ugyanis az, hogy számtalan emlékezetes képpel ajándékoz meg az előadás. A hatalmas, hosszú ünnepi asztal, melyet körbeülnek a szereplők. A forgószínpad lassú mozgása. És a vihar feledhetetlen ábrázolása. Míg a dráma hagyományos rendezéseiben Lear szinte őrülten ront ki a vad viharba, Zsótér színpadának közepén egy csendes apa ül. A király az elemeket szítja: harsogjanak csak, ők lehetnek kegyetlenek, hiszen úgyse a lányai. A színpadon a viharos lármát trombitáló, harsonázó többi szereplő ekkor pedig csak áll, üres némasággal.