Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„Harminc éve, amikor én friss diplomásként kiléptem az intézet falai közül, éppen új oktatási terv lépett életbe, így át kellett írni azokat az óraterveket, amiket a főiskolán szorgos munkával kidolgoztunk. Aztán jött az általános iskolai tanítás mellé a szakoktatás, később a kerettantervek – így az ember kénytelen volt folyton megújulni. Ezért nem lehetett és nem is lehet megunni a tanítást” – mondta Szappanos Éva a Közéleti Kávéház „Harminc éve kaptunk diplomát – három nemzedék egy födél” című beszélgetésén. A találkozón a pulpituson ült Tuskó László, Vidács Ferenc, Farkasné Szolnoki Olga az első, több mint harminc éve végzett hallgatók képviseletében, Szappanos Éva, Szekeres Ferenc, Farkas Olga, Lehotai Jánosné és Bella Rózsa a középső korosztályt reprezentálva, a még tanuló hallgatók képviseletében Istvánffy Ilona, Egerváry Zsuzsa és Földinszki Janka, valamint Homor Géza, a JGyTFK főigazgató-helyettese.
A találkozó ötlete Farkas Olgától származott, aki harminc éve végzett a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola biológia-rajz szakán, és úgy gondolta, ennek az évfordulónak az alkalmából jó lenne újra találkozni a régi csoporttársakkal, tanárokkal, illetve érdekes lenne a fiatalokkal is beszélgetni arról, hogy ők hogyan látják most az intézményt és a felsőoktatást. A beszélgetés első, és második generációja elmondta, mennyire sokat köszönhetnek a főiskolának nemcsak szakmai, hanem emberi tekintetben is. A jelenlévő tanárok közül mindenki hangsúlyozta, mennyi tiszteletet, emberséget, figyelmet és odaadást tanultak oktatóiktól, amiket később ők is fontosnak tartottak átadni tanítványaiknak. A mai hallgatóknak azt kívánták, hogy legyenek olyan tanáraik, mint amilyenek nekik voltak, és akkor ők is örömmel járnak órákra. A fiatal tanárnövendékek szerint ők is szerencsések, mert nekik is olyanok az oktatóik, akikre tisztelettel tekinthetnek, és akik sokat segítenek nekik az útkeresésben. Az egyik legfontosabb dolog, amiből az iskolában leckét kapnak, az az elhivatottság és a gyerekek szeretete, azonban a tanítás gyakorlati tapasztalata éppen hogy csak elégséges alapot nyújt a későbbi munkához. A főiskolai utáni két-három év az, ami meghatározó, akkor dől el, hogy a fiatal valóban tanárnak való-e vagy sem.
Az első és második generációhoz szóló kérdésre, hogy ilyen sok idő tanítás után nem fásultak-e még bele a munkába, a tanárok  egyhangú nemmel válaszoltak. Tuskó László szerint, aki már több mint negyven éve tanít, csak az lett egyre nehezebb az évek során, hogy hogyan fiatalodjon vissza a hallgatókhoz. A tanítás egyik lényege a kölcsönösség, hogy a tanár is tanul a tanítványaitól, nemcsak fordítva, így nem válik unalmassá a munka, mert minden nap találkozik valami újjal az oktató is.
A jelenlévő oktatók szerint a jelenlegi tanárképzés alapvető problémája az, hogy míg a hallgatók létszáma megsokszorozódott, a tanárok száma nem változott ugyanolyan mértékben. Harminc évvel ezelőtt a tanár három-négy féléven keresztül foglalkozott tizennyolc-húsz fiatallal, most egy-egy szemeszterben százhúsz-százötven diák jár az órájára. Ez egyik tantárgynak sem kedvez, de különösen az olyan szaknál, mint a rajz, ahol egyénenként kell foglalkozni a diákokkal, veszélyes. Az oktatónak nincs ideje a diák személyiségét figyelembe venni, pedig enélkül a rejtett értékek, az érzelmek, az új dimenziók elvesznek. A régi diákok még szófogadásra nevelten kerültek a főiskolára, és mivel az egyetlen információ-forrásuk a tanáruk volt, így természetes volt, hogy követik annak tanácsait, javaslatait, de a mostani hallgatók már maguk szervezik az óráikat, az életüket, általános iskolás koruktól hírek áradata veszi körül őket, így önállóbbak. Ezt a kreativitást és autonómiát, ami a modern világ alapja, a főiskola is támogatja.