2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2005  --  8. szám - 2005 április 18.  --  Egyetemi élet
Magyar ifjúság Dél-Amerikában
Rendhagyó, nyílt előadással folytatódott a BTK Hispanisztika Tanszéke által szervezett „Magyarok Dél-Amerikában” című kurzus. Április 14-én Némethy Kesserű Judit, a New York University Fulbright-ösztöndíjas tanára – maga is az 1945 utáni magyar emigráció tagja – tartott előadást „Dél-Amerika magyar származású ifjúsága – tegnap és ma” címmel.
– Fontos hangsúlyozni, hogy magyar származású fiatalokról kell beszélnünk – kezdte az előadó –, hiszen 1956 óta nincs számottevő magyar bevándorlás Dél-Amerikába, azaz a mai ifjúság tulajdonképpen az 1947 és 1951 közötti bevándorlók harmad- és negyedgenerációs leszármazottja. Némethy Kesserű Judit előadásában azt a három latin-amerikai országot vette górcső alá, ahol a legnagyobb számban él ma még magyar közösség: Argentínát (30 000 fő), Brazíliát (100 000 fő), illetve Venezuelát (10 000 fő). Az aktív, számon tartható magyarság (akik részt vesznek a közösségi életben, istentiszteleteken, magyar nemzeti ünnepeken, stb.) körülbelül az összlétszámuk tíz százalékát teszi ki. Ezekben az országokban ma is létezik a magyar gyökereit, magyar nyelvét ápoló ifjúság.
– Mindhárom országban közös, hogy rohamosan fogy a magyar kolónia létszáma – mondta az előadó. Mind Argentínában, mind Brazíliában, mind Venezuelában csak a magyar származású fiatalok egy része vesz részt a közösségi életben, s elsősorban a cserkészmozgalmon és néptánccsoportokon keresztül őrzik magyarságukat. Az asszimilációs folyamat mindenütt megfigyelhető: Venezuelában a legerősebb, Argentínában a leglassabb, de ott is számottevő mértékű. Új bevándorlók nem növelik a magyar kolóniák létszámát, melyek mindenütt rossz gazdasági helyzettel kénytelenek szembenézni. – A magyar rendszerváltás ebből a szempontból a huszonnegyedik órában következett be – mutatott rá Némethy Kesserű Judit. 1990 előtt a rossz helyzetben lévő magyar közösségek az ár ellen küzdve próbáltak megmaradni, mára viszont már a legközömbösebb dél-amerikai magyar is megértette, hogy létezik egy anyaország, melytől elvárhatja a támogatást, a segítséget. S mára az anyaország is felfedezte a kiaknázatlan tőkét a kolóniákban. A latin-amerikai magyar közösségek megmaradásához azonban természetesen további, növekvő anyaországi segítségre van szükség.
P. M. L.      
Bezár