Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A kuglifejű másfél éves már nagyon unta a vizsgáztatást – anya nem foglalkozik vele, csak láthatóan mérgesen hajol egy  fél órája üres papír fölé, a másik néninek pedig nyilvánvalóan nagy örömöt jelent, hogy ahányszor felmutatja a gyereknek az anyja képét az indexben, az boldogan vigyorogni kezd. Pontosabban kezdett, eddig, mert mostmár csak bömbölni hajlandó, elvégre mindennek van határa. A vizsgázó anyuka teljesen egyetért a gyerekkel, de hát felnőtt fejjel mégsem kezdhet el óbégatni és csapkodni, így kénytelen felnőtt eszközöket használni, hogy elérje, amit akar: megbeszéli a tanárral, hogy visszajöhessen két nap múlva, amikorra már remélhetőleg a gyerek sem lesz beteg, befogadják a bölcsődébe, és anyuka is tud készülni. Ilyen pillanatokban bánja meg az ember, hogy egyszerre vállalta a gyereket és az egyetemet. Az utóbbi ugyan nem diszkriminálja a gyermekkel rendelkező hallgatókat semmilyen módon, sem negatív, sem pozitív megkülönböztetés nem létezik. Így sajnos arról sem tudtunk adatokat szerezni, hogy hány olyan nappali tagozatos hallgatója van az egyetemnek, akinek gyereke van, és hogy ez a szám mennyiben változott az elmúlt évekhez képest. Hasonlóképpen az arisztokratikus semlegesség taktikáját választotta az intézmény a gyermekes hallgatóknak juttatott segítség kérdésében is: szociális és lakhatási támogatás, ösztöndíj, esetleg eseti szoctám – ez minden, amit egyetemünk nyújtani tud vagy kíván. Hasonlóan nehéz az egyetemi épületek bármelyikében pelenkázóasztalt találni, vagy netán egy olyan csendes és zárt zugot, ahol az anyuka esetleg meg tudná szoptatni a csemetéjét. Valóban kevés hallgató van közöttünk, akinek gyereke van, az oktatók között ez az arány magasabb lehet, de még talán így is kevesen vannak ahhoz, hogy megérné ezekre a luxuscikkekre költeni. Már ha ez annak a kérdése, hogy megéri-e vagy sem.
Az egyetemisták között mindig kevesebb volt a szülő, mint az adott korosztály más társadalmi köreiben, mert magasabb iskolázottságúak, építik még a saját karrierjüket, így általános jelenség, hogy ebben a korban még lemondanak a gyerekről. „Általában a pénzhiányra szoktak hivatkozni a fiatalok, pedig itt alapvetően nem ez a lényeg, hiszen egy olyan típusú fejlett országban, mint akár a mienk is, ritka, hogy éheznie kelljen egy gyereknek, főleg ebben az értelmiségi rétegben. Itt az egzisztencia-teremtésről, a megfelelő társadalmi státusz fenntartásáról van szó, arról, hogy sokkal tragikusabbnak érzi valaki, ha társadalmilag süllyednie kell, így ez az, amit az emberek mindenáron próbálnak kikerülni” – nyilatkozta lapunknak Vajda Zsuzsanna, a Pszichológia tanszék vezetője. Pedig a tapasztalatok szerint sokkal kisebb kiesést jelent a tudományos munkából, ha valaki korán vállal gyereket, és utána kezdi építeni a karrierjét, mintha az induló pályát szakítja meg három-öt évre, és aztán próbálja utolérni férfi pályatársait.
Minthogy a gyerek sok pénzbe kerül, az anyagi bizonytalanság, a perspektívátlanság, az álláskeresés nehézsége a legalapvetőbb visszatartó erők közé tartozik. Ez bizonyos esetben vallhat kényelmességre is, de jelent felelősségtudatot is, amely szeretné átlátni és tervezhetőnek tudni a gyerek jövőjét. Nemcsak úgy gondolják a fiatalok, hogy akkor álljon módjukban ruhát és ennivalót venni neki, amikor a gyerek megszületik, hanem azt is szeretnék tudni, hogy képesek lesznek-e majd taníttatni az akkori nívónak megfelelően, megfizetni ilyen-olyan különórát, felszerelést és egyebeket.

 

Kevés hallgató van közöttünk, aki gyereket nevel. Fotó: Segesvári Csaba

 

Másik fontos ok a környezeti problémáktól való általános szorongás, de kiemelkedő szerepet játszik az is, hogy a munkáltatók egyáltalán nincsenek tekintettel arra, akinek gyereke van. A jól kereső szakmákért általában a magánélettel kell fizetni, a munkaadók nem törődnek azzal, hogy egy nőnek gyereke van, még a legmagasabban fizetett régiókban sem. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a kisgyereket nevelő anyák hátrányos helyzetben vannak az elhelyezkedés szempontjából is, és a gyermek elhelyezése szempontjából is. A mi szüleink korában az akkori jogszabályok által előírt feltételek szerint az édesanyát is kiírták táppénzre, amikor a gyerek beteg volt, így az anya jogszerűen és szabályosan maradhatott otthon vele. A jelenlegi TB szabályok viszont úgy működnek, hogy a hiányzás első két hete a munkáltatót terheli, és csak utána lép be a TB. A tipikus gyerekbetegség viszont, amikor Pistikének kicsit piros a torka, fáj a hasa vagy folyik az orra, csak néhány napig tart. Tehát egyik héten hiányzik az anyuka három napot, két-három  hét múlva négy napot, egy hónap múlva megint pár napot, és ez mind a munkáltató zsebéből veszi ki a pénzt, aki így ellenérdekelt abban, hogy kisgyermekes anyukákat foglalkoztasson. Még van egy fontos oka a gyerekvállalási kedv visszaesésének: rengeteg fiatal van távol – sokan vannak külföldön, és pont ebből a korból. Ez a vándorlás a mai élet egyik igen szükségszerű velejárója, amiért nagyon nagy árat kell fizetni: nem alakulnak ki helyi és kapcsolati kötöttségek, amik pedig mind hozzájárulnak a biztonság érzés megteremtéséhez, ami a családalapítás egyik legfontosabb alapja.
Az utóbbi évtized megváltozott életszemlélete, és főként a nők gondolkozása sem növeli a családalapítási hajlandóságot. A tradicionális életmódok között teljesen természetes volt, hogy egy nő életének az a programja, hogy férjhez menjen, gyereket szüljön, és édesanya legyen, de az utóbbi jónéhány évtizedben a nők többsége „mellesleg” dolgozott is. Aztán megváltozott a hangsúly, és ma nagyon sokan vannak úgy, hogy elsősorban dolgozni akarnak, karriert építeni, és csak mellékes programként szerepel a terveik között az, hogy feleségek, anyák legyenek, és így vállalják az ezekkel kapcsolatos feladatokat. Van egy olyan szelete is a népességnek, amelyik ezt az utóbbit tudatosan el is utasítja – erről szól a szingli-jelenség. Talán az is szempont, hogy a mi társadalmunk nem találta meg az anyaság megbecsülésének megfelelő formáját: ma többgyermekes anyának lenni majdnem bélyeg, távolról sem dicsőség. Ez nyilván összefügg azzal, hogy korábban meghatározott társadalmi csoportokra volt jellemző a sok gyerek, és aki több csemetét vállalt, az már majdnem gyanús is volt. Nem találtuk meg azt a formát, amiben az anyaság megkapná az őt megillető megbecsülést mindenféle rosszízű felhang nélkül. Mindeközben egy érdekes jelenségre figyelhetünk fel, ami azt mutatja, hogy nemcsak a társadalom perifériájára szorult rétegekben gyakori a magasabb gyerekszám - ahol ennek gyakran van megélhetési oka, hiszen létezik olyan, hogy főállású anyaság -, hanem a másik póluson is megjelent a többgyerekűség. Egyre gyakoribb, hogy magasan kvalifikált értelmiségiek családjában is kettőnél több: három, négy, sőt, néha ennél több gyermek is előfordul. Ismerve a divat természetrajzát, lehet, hogy néhány év múlva azt sem tudjuk, hová rakjuk azt a sok gyereket. Reméljük.