Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Stadler Józsefet, a politikai korrektség szabályait betartva akár a „hatékony lokálpatrióta” címmel is illethetnénk. Akasztó híres juhásza, ha ideig-óráig is, és nem is a legtisztább eszközökkel, de mégiscsak felvirágoztatta a kis települést. Szabadon levonva a tanulságot: a tudatos fejlesztés a kistelepülések számára is kínál lehetőséget a sikerességre, ha nem is stadionépítésnyi távlatokban. Külföldi példákat citálnak elénk a sikeres település mintájául, van turisztikai, munkáltatói, ipari központ, de van, ahol csak simán működik egy hatékony közösség. E mellett évek óta szólnak aktuálpolitikusok arról, hogy a vidék, a falu fejlesztése mennyire fontos volna. Ennek első lépése, mondják a szakemberek, hogy meg kellene kötni a helyi értelmiséget.
Ma a legtöbb hazai kistelepülés kénytelen megküzdeni azzal a ténnyel, hogy a fiatalok, elvándorolnak onnan a jobb munkalehetőségek, a kényelmesebb körülmények miatt. A településeken élő felsőfokú végzettségű fiatalok közül pedig fehér holló, aki helyben marad, hiszen végzettségének megfelelő állást, szakmai kiteljesedést, pláne megfelelő fizetést leginkább a nagyvárosok nyújtanak. Sokszor azok a végzett hallgatók is elköltözni kényszerülnek, akiket érzelmi kötődésük, kapcsolataik helyben marasztalnának. A kistelepülések számára azonban nemhogy fejlődést gátló, de egyenesen katasztrofális lehet, ha kifogy az értelmiségiekből, hiszen e réteg a terület fejlődésének motorja, e mellett pótolhatatlan szerepet játszik a közösség kulturális, társadalmi életének szerveződésében.
A folyamat legjobb példája a Nyugat-Dunántúli régió, amely a GDP tekintetében a harmadik legfejlettebb terület a frissen csatlakozott államok között, ám – elsősorban Vas és Zala megyében – a fiatal diplomások elvándorlása, és ezzel együtt a kutatás-fejlesztés hiányosságai sötét jövőt festenek számukra.

 

 

A Nyugat-dunántúli Regionális Fejlesztési Tanács ezt meggátolandó hozta létre 2000-ben a „Hazatérés” programot, amely az országban elsőként próbált megoldást találni e gondra. Három pillére a tanulás és a munkához jutás támogatása, és a letelepedés segítése volt. Ennek érdekében a felsőoktatási intézmények, a helyi önkormányzatok és a térség cégeinek együttműködését kérte a Tanács. A biztató program azonban kudarcba fulladt. Hollósi Szabolcs, a „Hazatérés” akkori egyik főkoordinátora lapunknak elmondta, hiányzott egy, a programot koordináló menedzsment. Az e feladatra kiszemelt hallgatói karrierirodák nem voltak elég tapasztaltak, de több aktivitásra számítottak az önkormányzatok és a munkaadók részéről is – ám ők, mintha nem látták volna e problémát.
– Az önkormányzatok ma nagyjából az általános iskoláig követik nyomon a diákjaikat, a középiskolában és a főiskolákon már ritkán adnak számukra ösztöndíjakat. E mellett azonban a legfontosabb az lenne, hogy folyamatosan tartsák a kapcsolatot a máshol tanuló diákokkal, felmérve, hogy a közeljövőben milyen végzettségűek is lesznek a fiataljai. Sőt, ha előre megnézné a településvezetés, hogy milyen szakemberekre lesz szüksége pár év múlva, akkor már az ösztöndíjakkal befolyásolni tudná, hogy a szükséges irányba induljon el egy leendő hallgató. A helyi cégekkel, szervezetekkel egyeztetni kellene a régió szükséges munkaerőigényét, sőt, a környék felsőoktatási intézményeivel is együtt lehetne működni annak érdekében, hogy induljon a szükséges képzés – fogalmazott Hollósi Szabolcs. A munkahelyteremtés mellett a lakástámogatás már kisebb feladat, és erre is rengeteg eszköz áll egy település rendelkezésére.
A probléma azonban nem csak a nyugati régiókra jellemző. Csatári Bálint, az MTA Alföldi Regionális Kutatások Központjának igazgatója, egyben egyetemünk oktatója e kérdésben lapunknak elmondta:
– Szeged sem tudja megkötni a diplomásait, mit várnánk akkor Kecskeméttől, Bajától, nem is beszélve a kistelepülésekről. Pedig egy jól működő kutatás-fejlesztési szféra lassacskán ki tudná dolgozni azokat a struktúrákat, programokat, amik lehetővé tennék, hogy helyben tartsuk a tehetséges fiatalokat, és ezzel biztosítsuk a kistérségek fejlődését. De erről mi csak beszélünk. Egy magyar kisvárosban sincs ilyen fejlesztési központ, ellentétben mondjuk Finnországgal, ahol nagy eredményeket értek el e téren. A fejlett EU-ban ezer aktív keresőre 8-9 kutató, fejlesztő szakember jut, az előbb említett finneknél, sőt az íreknél is ez a szám eléri a 14-et. Mi 3,8 fővel semmire sem megyünk. Minden régióban szükség volna fejlesztő irodákra, amik már magukban eltartanának egy szociológust, geográfust, egy környezetkutató agrárszakembert, akik Brüsszelig látva azon dolgoznak, hogy az adott területen minél jobban kihasználják a sajátosságokat, és fejlesszék a régiót. Ezzel pedig sok hallgatótársuknak teremtenének ma még nem létező, de amúgy szükséges munkahelyet.
A megkérdezettek közül mindenki egyetértett abban, hogy csak tudatos településfejlesztéssel teremthetnénk meg egy olyan kiegyensúlyozott társadalom feltételeit, mely vidéken is képes munkát adni az értelmiségnek. Ehhez azonban egy legalább tíz évre előretekintő program szükséges, melynek megvalósítása a mai politikai hadakozásban nem kecsegtet túl sok reménynyel.
A megnyugtató megoldás tehát várat magára, és abban is csak bízhatunk, hogy a közeljövőben már egyre több diplomás fiatal tud szülőföldjén letelepedni és dolgozni. Már ha akarnak. Egyetemünk gazdaságföldrajz tanszékének egy felmérése szerint ugyanis – nyilatkozta lapunknak Boros Lajos, a kutatás egyik atyja – a mai egyetemisták arra a kérdésre, hogy hol szeretnének letelepedni a diploma megszerzése után, igen nagy arányban válaszolták azt, hogy az Északi-középhegységben. Az indok e leginkább elmaradott, és elvándorlástól sújtott régió kiválasztására egyszerűen csak annyi volt: mert szép hely. Reméljük azonban, hogy a többség nem ilyen naivitással tervez a cikk után.