2024. március 29., péntek English version
Archívum  --  2005  --  14. szám - 2005 szeptember 26.  --  Irodalom

Az a jó a Szegedi Kortárs Balettben, hogy nem lehet kiszámítani. Bár egyben biztos lehet az ember: ha Juronics hozzányúl egy jól ismert témához, nem azt fogja lerakni, ami nekünk is eszünkbe jutott volna.
A Szentivánéji álomról annyi előzetes információval rendelkeztem, hogy sok benne a pucérkodás, ami egyrészt a Szegedi Kortárs Balett esetében anynyira nem ritkaság, másrészt a sok relatív jelző. Tény, hogy van benne mezítelen emberi test, de sem nem sok, sem nem sokat. Hiszen Shakespeare darabja maga az erotika, pontosabban a szex, hiszen ez a központi témája a vígjátéknak, e körül történik minden. Aki a tütüt és a gallérokat szereti, annak a klasszikus balettet és romantikus zenét javaslom.
A nyitó jelenet is azt erősítette meg bennem, hogy jelen esetben a bájos szentivánéji történetet valamivel uptodate-ebb, ergo romlottabb változatban láthatjuk viszont: egy Jennifer Lopez-klippeken nevelődött világnézet szerint olyan lehet a hódító macsó, mint ez a fiú – kicsit stricis, kicsit hetyke, nagyon lekezelő, mindezt csak annyira, hogy közben csini maradhasson. Nem férfias, csak fiús, ahogy mostanság kell. Partnerét láthatóan megviselte már a kapcsolatuk – törött láb, nyakmerevítő, vad ellenállás a fiú minden próbálkozására, rúgkapálás, harapás, menekülés – a biztos kapcsolat alapjai. Mert ők ketten voltak azok, akik egyszer sem próbálkoztak mást is felcsípni, nem kacsingattak sem jobbra, sem balra, hanem törődtek a maguk dolgával, mentek egymás idegeire, de együtt maradtak a darab elejétől a végéig.
A darab sztoriját lényegében nem változtatta meg Juronics, hanem olyan térbe és időbe helyezte, ahol átértelmeződnek a történések – a lények és az emberek közötti világ egyikéből a másikba egy videokamera emeli át a játékot, aminek segítségével be lehet kukucskálni a tündérekhez, és egymást, illetve a megcsalási kísérletet is meg lehet lesni. A különben gyakorlatilag eszköz nélkül táncoló szereplők számára ez a kamera játékszerből válik bizonyítékká, míg eleinte egymás kezéből kapkodják ki, később már senki sem ragaszkodik hozzá oly nagyon.
A darabban még egy fontos és nagyon hangsúlyos eszköz van – egy magassarkú cipő. Az ártatlan, szerencsétlen, védtelen, szürke iskolás lánynak öltöztetett Helena ráeszmél, hogy nő lett, a testével manipulálni képes, kiengedett haja és színes tűsarkú cipője magabiztos mozgással és tekintettel együtt képes elérni azt, amit szende szűzlányként nem tudott. Barta Dóra mozgása olyan sokszínű és hiteles, hogy szürke egérként is helyénvalónak tűnik, és femme fatale-ként is tökéletesen a helyén van.
Az egész darab Juronics azon törekvését tükrözi, hogy magához csalogassa az egyetemista nézőket, de a színvonalból ne adjon alább. A zene és a díszlet annyira amerikanizált, mint a ruhák és a személyiségek. Az utolsó jelenetek egyikében ül a három boldog pár esküvői ruhában egy fekete bőrheverőn, és nézik az előttük zajló eseményeket. A színpadkép gyönyörű és a végletekig giccses, egy Cosmopolitan vagy Elle magazin divatképei stílusának pontos másolata. A közhelyesség végigvonul az egész darabon, és ettől zseniális – egyrészt azok számára is könnyedén értelmezhető az előadás, akik a mozgás nyelvében nem járatosak, másrészt a mélyebben értelmező közönség számára annyi jelentésszint csillan fel, amitől újra és újra meg kell nézni a darabot.
Pölös Zsófia
Bezár