Szegedi Tudományegyetem | Solymosi Bálint

Archívum

2005

14. szám - 2005 szeptember 26.

Irodalom

Solymosi Bálint

Romantika

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Múló rosszullét, azt hittem; ültem,
mint valami fekete özvegy kezét
szorítottam a cigarettás dobozomat,
aztán a gyufást, a gyufát (kényszeredett
nevetés) kihúzzam vagy se nála,
kit mindenért okolni oly kéznél lévő
általábanvéve, egyébként nem az, nem kéznél lévő,
önhibáján kívül van… (Egyébként ki az?)
Általábanvéve nem zavartatjuk magunkat,
ha a Másik valakiben „megnyílik a föld".
Jégtáblák zúdulnak, lassan, le, fehér
sarki nyúl (vagy albínó vadmacska, Rorschach)
kapaszkodik, körmeit mélyeszti az érthetetlenségbe;
így múlnak hosszú órák, napok, hogy
lassanként megtetszenek
a katasztrofális körülmények.
A(z ön)feledés állati, fagyott bélsár, (a világban)
természetes része lett a (szerencsés kimenetelű)
baleseteknek. Nemsokára majd előkerülnek, honnan,
a nyáladzó kamaszkorból? a döglegyek,
kihajtanának, mint a lázadás zöldjei.
El se kell zuhanjon a szék (bolondok hava!)
velem, egy csillagnak húsvér hullása
az (a gondolat), hogy egy valaha, valaki
által rontott (avagy apahiányos) mondat
tanulmányozása minden nő, holott milyen távol
még és milyen közel már az!
Miért is tudnám, mit nem tudok eleve?
Például, hogy ezt képtelen vagyok befejezni,
illetve, így nem lehet abbahagyni. Még egy
cigaretta hát, és még egy, egész addig,
míg le nem hull a fekete lepel, és leple-
zetlenül a Másik tenger(mély) dühére riadsz.