Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Vannak híresen jól szervezett rendezvények, ahol a körülményekhez képest megy minden, mint a karikacsapás, az előkészületek másodpercre pontosan kiszámítottak, a részt venni kívánó sajtósoktól is elvárják, hogy az akkreditációt pontosan teljesítsék, és cserébe kedvesen-rendesen a rendelkezésünkre is állnak. A Mediawave igyekszik – aki nem lép egyszerre, nem kap belépőt estére, rontom-bontom, és sikerül is nekik következetesen következetlennek lenni. A második nap végére már az tűnt normálisnak, ha a programot viccnek vesszük, és az apátiát zászlónkra tűzve nem érdekel bennünket semmi, nem is próbálkozunk ott lenni, ahol  egyébként bizonyára jó lehet. Így majdnem mindenről értesültünk, és mindenhol ott voltunk, ahol titkon akartunk. A káosz véletlenszerű rendezési elvei szerint élni - kár, hogy ez már csak a hazafelé úton tudatosult bennem. Addig küzdöttem - széllel szemben.

 

 

Világot látni is jó. Vár bennünket, Katit és engem, a Mediawave, irány Győr, a találkozások városa, hurrá, vonatozunk! Budapesttől Győr MÁV-ban számolva feleolyan messzire van, mint Szeged, így a Polonia express-en már úgy éreztük, jó helyen vagyunk. A megállók Budapest Keleti pu, Kelenföld, majd Győr, mint a mesében. Jött is a kedves kalauznak álcázott gonosz, aki csak a munkáját végezte. Véletlenül kidobott jegy esetén az embernek büntetést kell fizetni, ami kétezer forint plusz a jegy ára. Akinek annyi esze van, hogy elhagyja a jegyét, az fizessen is büntetést, ezzel mi is egyetértettünk, a kedves kalauznak álcázott gonosz a fizetendő összeget hivatalos papírokkal is bizonygatta - megnézhettük táblázatban, füzetben, és pecsétes papíron, hogy bizony ez a szabály. Tette mindezt azért, hogy mindezek után megsajnáljon bennünket, és beszélgetni kezdjen velünk, majd végül visszaadja a pénz felét, hogy a másikat lenyúlja. Miután tudomására hoztuk, hogy csóró egyetemisták vagyunk, bizonyára úgy gondolta, jobb, ha ő vigyáz a pénzünkre. Nézőpont kérdése, hogy jól jártunk-e. Én jobban örültem volna, ha azt a kétezer-ötszáz forintot hozzácsapták volna a Gyorsítsuk Meg a Szeged-Budapest Vonalat alaphoz.

 

 

Azért nem hagytuk kedvünk szegni, csak megérkeztünk Győrbe, és azonnal, minden sejtünkkel érezhetően vágódott arcunkba a Művészet szele. És a művészeké. Sárga harisnyás lábak, libafos színű kendők, pöttyes sapkák városszerte – éreztük, ők lehetnek a művészek.
Mi mind lenni híres sztárok, és tanulunk öltözködni a Megasztárból. Megint rá kellett jönnöm, hogy aki nagy Artist, az nem ruházkodhat olyan hétköznapian, mint a pórnép, mert az egyéniségét ki kell fejeznie. Szegényeknek ez munkahelyi kötelesség. És mikor az ember azt gondolná, hogy alternatív művészi létnek az lenne a lényege, hogy nem törődünk a világgal, csak a magunk képeit és eszméit követjük, nem versenyzünk, nem rivalizálunk, mert individuumok vagyunk, teljesen egyedül egy másik dimenzióban, akkor az ember lánya kénytelen rájönni, hogy alapfeltételezése hülyeség. A művésznők is nőből vannak, hiába akkora nagy egyéniségek, bizonyos vonásokat ők sem képesek levetkőzni – egymást túlöltözni muszáj. Ha alternativitásban, akkor abban. Ha neked narancssárga a cipőd, az enyém citromsárga lesz, ha neked a térdedig ér a tarisznyád, az enyém bokáig, ha neked rövid a hajad, én kopaszra borotválkozom – probléma egy szál sem. Látszik rajtad, kedves, hogy különleges vagy, de én sokkal inkább.

 

 

Az első program, amit kinéztünk magunknak, egy norvég zenekar koncertje volt. Először is Kati nagyon szereti a hegyeket, és Norvégiában az van bőven, másrészt nyári terveinken nagyot lendített volna, ha kedves norvég fiúk úgy gondolták volna, mennyire jó lenne, ha a kedves magyar lányok meglátogatnák őket hűvös-hegyes hazájukban, harmadrészt a zenei is érdekelt. Norvég jazz – úgy hangzik, mint valami furcsa ételkülönlegesség. Mondjuk spenót sajttal. Mint kiderült, az is volt.
Amikor nagy nehezen feljöttek a fiúk a színpadra, mi kényelmesen elhelyezkedtünk: zongora, hegedű, trombita, dob, jó lesz ez, ha abbahagyják végre a hangolást. De az már a koncert volt. Azok a hosszú északi éjszakák, a magas életszínvonal, a sűrű szövésű szociális háló, az északi fény és a sok hó más életstílust kívánt, mint amihez mi szokva vagyunk. Lassúság, nyugalom, zen. Elgondolkodás, visszatérés a bennünk élő gyermekhez, koncentráció – de minthogy a zenét élvezni kéne, nem büntetést kapni tőle, amint azt a néhai Nyers együttes oly helyesen megfogalmazta, a lelkesedésünk lendületes csihadásba fogott. Egy ideig még próbáltunk reménykedni, hogy csak van valamennyi élet a fiúkban, és ezt majd be is fogják bizonyítani, de a koncert véget ért, mielőtt ezt megtehették volna. Utána még kezdődött egy norvég énekesnő előadása egy másik helyszínen, de ez a mélyreható élmény, és a hölgy fényképe a műsorfüzetben, amely igen erősen emlékeztetett a Sikoly című festményre, hazaindulásra késztetett bennünket. Menet közben azért még megálltunk, hogy leülhessünk egy utcai dj-nél, és megnyugodtunk, hogy a világ mégiscsak rendben van, a jó zene jó.
A hétfői koncertekkel szemben már valamivel bizalmatlanabbak voltunk – megint odaírták a zenekarok jellemzéséhez, hogy a jazz új hullámának kiemelkedő képviselői, az improvizáció nagymesterei, meg hasonlók, hát, jobb, ha vigyáz az ember. Kati végül úgy döntött, hogy nem kockáztatja meg a belépőjegy árát, menjek csak, ha akarok. Ha merek.

 

Nyugodt norvég improvizatív jazz. Fotó: Pölös Zsófia

 

Mertem. Minthogy már Győrbe érkezésünkkor szigorúan figyelmeztettek bennünket, hogy a Kamaraterem ajtaját a koncertek megkezdésekor bezárják, és utána se ki, se be, tessék pontosan érkezni, ezért a 22.00-ra kiírt koncertre oda is értem két perccel hamarabb. Így jutott időm kétségbeesni, mert a jelenlévők csekély számából arra a következtetésre jutottam, hogy rajtam kívül mindenki tud valamit. Vagy azt, hogy hamarabb kellett volna jönni, és akik ügyesek voltak már benn élvezik a muzsikát, vagy azt, hogy ez a zenekar is rokon a tegnapi norvég srácokkal, és nem kell annyira lelkesedni. De tévedtem – senki nem tudott semmit. Megkérdeztem egy, a terem ajtajában álldogáló idegent, hogy elkezdődött-e már a koncert, mire kiderült, hogy most lesz vége.
Tényleg?
Télleg.
Nem tízre volt kiírva?
Miért, neked van programfüzeted?
Ennyit erről. Keressünk valami szervezőt! De vajon honnan tudja az ember, hogy a pultnál sörözgető emberek közül ki a szervező? Alapos szemügyre-vételezés után egy kellően középkorú, könyvtárosnőnek kinéző egyént választottam – ügyesen. Ő is elmondta, hogy most ér véget a koncert. Mármint a sámános, ha arra gondolok. Mit tudom én, hogy mire gondolok, de az osztrák sámánkultúra hallatán óhatatlanul a német indiánfilmek jutottak eszembe, és úgy gondoltam, inkább vigyázok a lelki épségemre. Így megkérdeztem a pultos fiút, hogy szerinte most mi van. És ő megmondta, hogy nagyon megható a naivitásom, amivel a programfüzetet szorongatom, ebből legalább mindenki láthatja, hogy nem vagyok győri, és nem ismerem a rendszert. Mert az csak amolyan kedvcsináló, hogy eljöjjünk ide, de senki nem veszi komolyan. A koncert, amit keresek, pedig a lenti klubban lesz majd tízkor, nem kell aggódni. Azért amikor megtaláltam a „lenti klubot", nem voltam biztos benne, hogy a fenti fiú nem tévedett-e, mivel mindössze két asztalnál sörözgetett egy-egy társaság így negyed tizenegy tájon – a többiek vagy nem találtak ide, vagy másokat nem érdekel a koncert, vagy rossz helyen vagyok. Információért pultos lány: itt fog kezdődni a koncert tízkor. Ekkor döntöttem úgy, hogy végül is olyan mindegy. Leültem, és vártam – valami biztosan elkezdődik majd valamikor. De jó félóra múltán sztoikus nyugalmam követelődző álmosságba csapott át, ezért tettekre szántam el magam. Megkérdeztem a mellettem lévő asztalnál üdítőzgető németül beszélő ifjúságot, hogy ők mire várnak itt, és szerintük mikor. Ugyanarra a koncertre, mint én.
És ti vagytok a zenekar?
Ja.
És itt fogtok játszani?
Még nem biztos.
És mikor?
Hát… De akkor jött egy szervező, és elvitte a fiúkat. Azt feltételeztem, hogy ez jelent valamit. De nem. Tíz perc múlva visszajöttek, és tovább kóláztak. Aztán egyszer az egyikük úgy döntött, megnézi, nem lopták-e el a trombitáját menet közben, a többiek meg azt hitték, el kell kezdeni a zenélést, ezért utánamentek, és elkezdték.
És értük megérte ez a sok cécó.

 

 

A Mediawave mégiscsak filmes fesztivál, bár a hangsúly egyre inkább a zenére tolódik, de a világ minden tájáról jönnek ide dokumentum-, animációs- és rövidfilmesek megmutatni, amit tudnak, és versenyezni. Délutánonként három helyszínen folyik folyamatosan a vetítés, a versenyfilmek mellett van egy Best of szekció is az elmúlt tizenöt év nyertes darabjaival. Azért trükkösen ezeket a vetítéseket is úgy pakolták össze, hogy a naiv idegennek az a benyomása támadjon, egyik helyről talán elérheti a másikat, ha itt kihagyja az utolsó filmet, és ott lemarad az elsőről, de ez persze nem így van. Kár a próbálkozásért. A vetítések a délután közepén kezdődtek, és a koncertek végéig tartottak, így a zenére kíváncsi halandónak négy-öt órája jutott arra, hogy felmérje, mit alkottak az újhullámos filmesek az elmúlt év során. Ami éppen elég idő arra, hogy az ember elveszítse a fonalat, és erőlködve próbálja kideríteni, hogy az éppen a vásznon táncolgató vékony barna lány, az-e, aki az előbb levágta a kezét, vagy ez már egy másik film, és az a férfi nem azért kergeti a rendőrautót, mert bolond, hanem mert meglátta, hogy abban kamatyol a felesége, az a nő, aki az előbb még mintha a brazil őserdőben gyűjtögetett volna. Ha az ember megszakítás nélkül órákon keresztül néz tizenöt-húsz perces filmeket, akkor a tudatállapota olyan mértékben módosul, hogy minden teljesen átértelmeződik. Miután kijöttünk a vetítésekről oly magvas filozófiai megállapításokra jutottunk, amiért még előfordulhat, hogy kapunk valami nagy díjat. Például rájöttünk, hogy Alaszkában teljesen hasonlók az emberek a dél-amerikaiakhoz, csak az előbbiek sokkal többet vadásznak, ezért sokszor véres a kezük, semmin nem aggódnak, és az anyák megengedik a gyerekeiknek, hogy hidegben a szabadban pancsoljanak, sőt, valamiért örülnek is neki. Ezzel szemben Dél-Amerikában sokat esik az eső, ergo a gyerekeknek folyton folyik az orruk, nagy a forgalom, és mást esznek, mint az alaszkaiak.
Ezek voltak a dokumentumfilmek. Ha ezt megfűszerezzük egy kis short fiction-nel – Párizsban az amerikai Szabadság-szoborként dolgozó hősszerelmessel, telefonszexelő anyukával, sütit áruló cserkészlánnyal vagy egy álmodozó perverz tangótanárral, aki azért jó ember, akkor tényleg megzakkan egy kicsit az ember. És ha mindezek után valaki még képes végignézni egy animációs blokkot,  akkor az végül talán találkozhat az önmagában lakó Freuddal, és elbeszélgethet vele a gyermekkoráról meg a modern filmművészetről. Olcsóbb, mint egy pszichoanalitikus.
Kár, hogy az alkotókon és néhány sajtóbelépővel vagy szervezői kártyával rendelkező egyénen kívül mások nem nagyon lehettek ennek az élménynek a részesei. Minthogy egy-egy blokkra, ami három-négy-öt filmből állt, a jegy ezer-ezerötszáz forint körül volt, így nem csoda, hogy nem volt tele érdeklődő egyetemistákkal a mozi. Pedig a modern filmek iránt pont az a réteg érdeklődik a leginkább, amelyik nem engedhet meg magának tíz napon keresztül háromezer forintnyi filmnézegetést. Szerintem. Kár, mert különösen a dokumentumfilmek olyan műfajt képviselnek, amit sem tévében, sem moziban nemigen láthatunk, így aki kíváncsi lenne rájuk, annak ez lehetne a megfelelő alkalom.
Így viszont a Mediawave megtartja magának a lényegét - a filmeket.