Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Persze szerencsém van, mert ritkán kell olyan helyre mennem, ahol minket nem szeretettel várnak. Fotó: Segesvári Csaba

 

– Van kedvenc költője?
– Ez az életkorral változik – volt idő, amikor Adyt, Tóth Árpádot vagy Weöres Sándort szerettem nagyon, sokáig volt a kedvencem Áprily, de nem is tudom, hogy most van-e. Az utóbbi időben Kosztolányit olvastam nagyon sokat, mert a könyvhétre a Hangzó Helikon sorozatban ezt szeretnénk kihozni. Ugyanakkor József Attila is mindig fontos marad nekem. Ez az évforduló rejtett kincseket hozott elő számomra is, aki pedig már végigolvasta a kötet nem egyszer. Hihetetlen ez a fiatalember, nincs alkalom, hogy ne fedezne fel az olvasó a kötetben egy számára új verset vagy új sort, vagy egy új jelentést.
– Milyen alapon választják ki, hogy melyik költő verseit zenésítik meg?
– Két út lehetséges: egyrészt szoktunk megrendeléseket kapni, ilyenkor, mint feladatot kezeljük a munkát. Másrészt van, amikor maga a vers talál meg bennünket. Ekkor az a fontos, hogy milyen zenei gondolat jut az ember eszébe a műről, tehát nem feltétlenül a költői minőség vagy gondolatgazdagság a legmérvadóbb. Megrendelt daraboknál pedig az ember olyan lelki és fizikai állapotba hozza magát, hogy jusson eszébe valami zeneiség. Némi praxissal a hátunk mögött ez már megy. Például Weörös Sándornak nagyon sok versét a magunk gyönyörűségére zenésítettük meg, de sokat rendelésre is. Utólag ennek nincs sok jelentősége – például a Tengerecki Pál is megrendelésre született, de attól a szívünknek nagyon kedves, és a repertoárunk egyik elmaradhatatlan darabja.
– Miért kell verseket megzenésíteni?
– Ez egy régi dolog: ezelőtt ötszáz évvel valószínűleg sokkal érdekesebb kérdés lehetett, hogy miért kellene verseket kinyomtatni és olvasni, minthogy addig csak énekelték a verseket, és nem is megzenésítették, hanem inkább dallamra írtak szöveget. Azért kellett kinyomtatni, mert lett ez az új technikai lehetőség, és elkezdték a verseket így is terjeszteni, amitől aztán kicsit deformálódott a versírás. Merthogy mindenki olvasta a műveket, így olyan versformákat is kitaláltak, aminek már semmi köze nem volt a dalformához. Aztán elindult ez a dolog visszafelé is – énekeljük el azt, amit eredetileg is éneklésre szántak. Az énekelt vers kategóriájába olyan darabok tartoznak, amelyeknek konzekvens strófaszerkezete és dal formája van. Énekelni persze lehet prózát is, hisz az operák librettói, a recitativók vagy az oratóriumok mind ilyenek, és mi is énekelünk prózát, például Örkény-novellát. Na meg talán azért is jó a megzenésített vers, mert így könnyebb megjegyezni a szöveget.
– Az éneklés mennyire korlátozza egy vers értelmezési lehetőségeit?
– Annyira, mint a szavalás. Ha valaki olyan szuperintellektus, hogy az öszszes asszociációs kört, amit egy vers elindít, egymagában képes bejárni, akkor lehet, hogy számára zavaró, ha valaki elszavalja vagy elénekli a verset. De az is lehet, hogy az előadás olyan asszociációt nyit ki valamilyen irányba, amire nem is gondolt volna előtte. Egyszerre szűkít és nyit.
– Vannak olyan versek, amelyek egyféle megzenésítésre adják magukat, és van olyan, amit sokféleképpen lehet?
– Nem hiszem, hogy volna olyan, amit csak egyféleképpen lehetne megzenésíteni. A verséneklés műfajának mozdony-jellegű indulása, ami a hatvanas-hetvenes évekre volt jellemző, ösztönösen kirótt ránk néhány kötelező penzumot– ilyen például az Adjon az Isten szerencsét, amit szinte mindenki elénekelt valamilyen módon. Ezek kicsit hasonlítottak, kicsit különböztek egymástól. A Szélkiáltóval vannak olyan verseink, amiket mind a két zenekar előad – ilyen például József Attilának a Jaj, majdnem című műve –, és számunkra is érdekes, hogy mennyire különbözhetnek egymástól ugyanazok a költemények. Még a népdalokon belül is gyakran előfordul, hogy egyik dallamról a másikra mennek a szövegek - természetesen olyan dallal, aminek a strófaszerkezete azonos.
– Mit jelent Önnek a verszenésítés?
– Nagyon sok mindent, minthogy úgy alakult az életem, hogy ez lett a fő foglalkozásom, pontosabban nemcsak a megzenésítés, hanem minden, ami e körül létezik. Amikor a Kaláka indult, Műegyetemre jártam, aztán a zenélés közvetlensége, sikerélménye, a szeretetteljes fogadtatás, ami visszahatott ránk, olyannyira pozitívan érintett minket, hogy hagytuk a diplománkat a sutban, és ezzel kezdtünk törődni. Ma meg már mindennel foglalkozom, ami a verséneklés környékének mondható – fesztiválok szervezésével, lemezkiadással, terjesztéssel, dalszerzéssel.
– Hogyan változott a közönség ezalatt a harminc év alatt?
– Amikor elkezdtünk zenélni, akkor a saját generációnknak játszottunk – de az akkori, velem egyívású társaság mára már egészen más lett, mint amilyen volt, nem is jönne el egy egyetemi kávéházba. Részekre szakadt a közönség, de a repertoár is. Sokszor kérik, hogy egészen kicsi óvodásoknak muzsikáljunk, vagy irodalmi esten, általános iskolában játsszunk. A felnőtt koncertjeink pedig nem egy generációnak szólnak, ott rengeteg nálunk idősebb ember is van, és sok az egészen fiatal is. A diósgyőri Kaláka-fesztivál szabadtériségéből fakad, hogy jobbára a tizennyolc és harminc közöttiek látogatják. Arra nincs rálátásom, hogy mi a különbség az akkori egyetemisták és a maiak között – a mostani ifjúságot inkább csak mint jóarcú közönséget látom. Persze szerencsém van, mert ritkán kell olyan helyre mennem, ahol minket nem szeretettel várnak, vagy mást akarnak hallani, ezért aztán nyilván olyan szemeket látok, amelyek nekem szimpatikusak. Megint más funkciója van a csapatnak és a közönségének, ha külföldön játszunk, olyan nyelvterületeken, ahol egyáltalán nem értenek magyarul – sokat játszunk Japánban, tartunk József Attila-estet Brüsszelben és Londonban, voltunk a Sorbonne-on is. Vannak olyan előadásaink, ahol a versek tartalmát vagy értelmét elmondja egy tolmács, és ilyenkor azt tapasztaltuk, hogy egyáltalán nem zavarta az a közönséget, hogy a szavak jelentését nem értik. Sőt, ilyenkor majdnem rosszabb, ha valaki egy-két szót tud magyarul, mintha semmit sem, mert olyankor a szavakra koncentrál, és nem hallja a magyar nyelv zeneiségét, nem érzi a mi nyelvünk testét. A határon túli magyar közönség pedig megint egy teljesen más típusú közeg – szinte itt értékelődik fel a legjobban a mi munkánk, majdnem érdemünkön felül. Érezzük, hogy szinte isszák azokat a dolgokat, amit az ember teljesen ösztönösen, minden különösebb emelkedettség nélkül ad. Attól, ahogyan ők fogadják ezt, amennyire fontos számukra az a kultúra, amit közvetítünk, teljesen más értéke és értelme lesz a munkánknak, mint itthon.