Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Szatmári Sándor szobája a fizika szegedi története. Már a belépéskor az elődöket hozza szóba, egykori tanszékvezetők fényképeit mutatja, róluk mesél. Tőlük tanultam és örököltem ezt a szobát – mondja. 
– Kiktől tanult legtöbbet?
– Amikor 1980-ban végzetem, és elkezdtem a tudományos munkát, egy ideig Sánta Imréhez kerültem, aki jelenleg Pécsen vezet egy nagyon komoly alkalmazásorientált intézetet, majd Bor Zsolt kezei alá kerültem. Ennek az együttműködésnek volt része, hogy az egyetemi doktori cím megszerzése után Németországba, Göttingenbe kerültem. Itt ismerkedtem meg a munkásságom szempontjából legfontosabbnak mondható személlyel, Fritz Peter Schäfer professzorral. Ő nemcsak szakmai szempontból meghatározó, hanem emberileg is. Egyfajta apa-fiú kapcsolathoz hasonlítható ez a kötelék, amely az egész munkásságomra rányomta a bélyegét. Nemzetközi hírű tudós, aki az első hangolható festéklézereket felfedezte, és később a festéklézerekhez sok szempontból hasonló eximer lézerek kutatásával foglalkozott. Ez volt az a pont, ahol öszszekapcsolódott a munkásságunk.
Az elért eredményeim alapján egyre feljebb léptem a tudományos ranglétrán, így Szegedre már tanszékvezetőként kerültem vissza. Nagyon sokat köszönhetek Hevesi Imre professzor úrnak, akitől átvettem a tanszék vezetését. Kettős élményként éltem meg, hogy a régi tanáraim a munkatársaimmá váltak. Hevesi Imre professzor volt az, aki megmutatta, hogyan tegyem kezelhetővé ezt a speciális helyzetet, és máig segíti munkámat.

 

 

– Németországban bizonyára csak az érdemi munkára kellett koncentrálnia, míg itthon a mindennapi papírmunka már-már elsődleges szereppel bír…
– Külföldön egy kutatónak csak a feladatára kell koncentrálnia. Itthon ez sok szempontból nehezebb. Kint egy nagyon aktív és tudományos szempontból „menő” terület művelésébe kapcsolódtam be, sőt mondhatom azt, hogy a munkásságunkkal elő is segítettük ennek a tudományterületnek a fejlődését. A kintlétemet mindig időszakos állapotként kezeltem. Magától értetődő volt, hogy visszajövök egyszer. Amikor Fritz Peter Schäfer nyugdíjba menetele körvonalazódott, megtettem az első lépéseket annak érdekében, hogy a kutatási feltételeket itthon a kintihez hasonlóvá tegyem. Az volt a tervem, hogy egy olyan önfenntartó laboratóriumot hozok létre, ahol a magyarországinál „nyugatibb” körülmények között végezhetjük a munkánkat. Hogy ez sikerült-e, azt nem az én tisztem eldönteni. A Szent-Györgyi Albert-díj talán arról tanúskodik, hogy igen.

Már a hazajövetelem előtt elkezdtem a labor építését, és azóta folytatom a munkát. Az én elképzelésem szerint egy alkalmazásokhoz közel álló tevékenységet önfenntartó módon kell végezni. Ez a laboratórium lehetővé teszi a nagy intenzitású lézerek fejlesztésével és alkalmazásával kapcsolatos kutatások magyarországi meghonosítását, művelését.

 

A tudományt önmagáért kell művelni.

Szatmári Sándor 1980-ban fizikus szakon végzett Szegeden. 1980-1993-ig a szegedi Lézerfizikai Kutatócsoport tagja. 1985-től 1994-ig kisebb megszakításokkal a göttingeni Max Planck Intézetben és a göttingeni lézerlaboratóriumban dolgozott. 1994. július 1-jén tanszékvezetői megbízást kapott a JATE (most SZTE) Kísérleti Fizikai Tanszékére. 2004-től az SZTE TTK Fizikus Tanszékcsoportjának vezetője. Elismerései: Széchenyi Professzori Ösztöndíj (1997), Selényi Pál-díj (2000), Gábor Dénes-díj (2001), Szent-Györgyi Albert-díj (2006).

 

 

– Ön az úgynevezett eximer lézerekkel foglalkozik, ami kissé misztikusan hangzik egy hozzá nem értő számára. Hogyan lesz kézzelfogható dolog mégis belőle?
– Valóban sokan kötnek a lézerfényhez misztikus jelentést, de ez alapértelmezésben olyan fény, mint amilyet egy elemlámpa bocsát ki. Tulajdonságaiban különbözik. A lézerfény rendezett, és ebből kiindulva az általunk előállított impulzusok tér- és időbeli koncentrációjával olyan intenzitásokat tudunk előállítani, amelyeknél az anyag speciális módon viselkedik. A rövid impulzusú eximer lézerek a fizika számos területén nagy jelentősséggel bírnak, mert alkalmazásukkal lehetővé válik a nagy intenzitású fény és az anyag kölcsönhatásának vizsgálata. Ez magában hordozza a lehetőséget, hogy a fény segítségével változásokat hozzunk létre az anyagban vagy az anyag felületén. A mikroelektronikában, illetve speciális mikroalkatrészek létrehozásánál ennek óriási jelentősége van. A lézerfényhez kapcsolódó kutatások konkrét ipari alkalmazásoknál is hasznosíthatóak.

 

 

– Ezek az ipari alkalmazások nem elsősorban a magyarországi vállalatoknak szólnak. Külföldön jobban hasznosítják a kutatási eredményeiket.
– A tudományos iskola létrehozásával az volt a célom, hogy a nemzetközi tudományos élettel való kapcsolatom megmaradjon. Számos nemzetközi tenderben, így az Európai Unió, illetve a NATO pályázataiban is részt veszünk a magyar alap- és alkalmazott kutatási pályázatok mellett. Kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezünk, jelenleg a legfontosabb a Kínai Atomenergiai Kutatóintézettel áll fenn. Ennek keretében jó néhány speciális eximer lézert fejlesztettünk ki, amely az ottani alapkutatások céljait szolgálja. Továbbá számos német, amerikai és japán intézettel is van tudományos együttműködésünk.
– A beszélgetés elején említette, hogy a németországi tartózkodását időszakos állapotként élte meg. Elismert kutatóként biztos állása és magas fizetése lehetett volna odakint, mégis hazatért. Miért?
– A tudományt önmagáért kell művelni. Nem az elismertségért vagy a pénzért. Ez egy olyan kérdés, ami összefügg azzal, hogy mi ma a sikeresség mércéje. A tudomány mérésében ma már olyan visszacsatolási mechanizmusok is működnek, amelyek nem odaillők. Objektív és a hozzáértő emberek által létrehozott mérce alapján kellene a sikerességet definiálni, és sajnos az a megérzésem, hogy a valóságban ez néha másként történik. Jelenleg az emberiség nagy részét a tudományoktól való elfordulás jellemzi, mert elért egy olyan életszínvonalat, amelyet megfelelőnek tart, ezért nem érdekelt a fejlődésben. Meggyőződésem, hogy az ember velejárója a világ folyamatos megismerése, és ezért kell továbblépni, a tudományoknak továbbfejlődni.