Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének meghívásának eleget téve tartotta meg a filmvetítéssel egybekötött előadását Hoppál Mihály, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének igazgatója csütörtökön a Móra épületben. A „Sámánizmus egykor és ma” cím elég volt ahhoz, hogy kitegyék a megtelt táblát a terem ajtajára. A szokatlanul nagy érdeklődést Hoppál Mihály azzal magyarázta, hogy egyre többen fordulnak a materialitás felől valami eredeti, ősi hit felé. Mi is az a sámánizmus, kik és hogyan válhatnak sámánná, s mivel magyarázható a sámánizmus újjáéledése világunkban?
Hoppál Mihály a magyar folklór mellett évek óta foglalkozik a sámánizmus jelenségével a különböző eurázsiai népek körében. Alapítója és többszörösen újraválasztott elnöke a sámánkutatók nemzetközi szervezetének. Az elmúlt évtizedekben Szibériában és Kínában felkereste azokat a népeket, ahol ez a hagyomány illetve ősi hitvilág még élő és megőrzött dolog. A sámánizmus gyökere az ősi animizmus és mágia elemeinek összekapcsolása, az emberi és a szellemi világ közötti kapcsolattartás biztosítása, arra természetfeletti módon kijelölt médiumok, sámánok közreműködésével és a totemizmus, különösen az állatkultusz hiedelmeinek felhasználásával. A vallás lényege tehát ebben az esetben a szellemlények és az emberi közösség közötti kapcsolattartás rituális technikájának kimunkálása és működtetése; a vallási tevékenység központi alakja ennek a sajátos „mesterségnek” a tudója, a sámán. A sámán tehát – a régi magyar vallási világban a táltos – emberfeletti tudománnyal rendelkező személy, akinek az égi és alvilági erőkkel való kapcsolatteremtés a feladata.
Hoppál Mihály elmondta, hogy egykori mestere, Diószegi Vilmos nagy sámánkutató volt, az ő nyomdokaiba lépve vette át ennek a területnek a kutatását, és folytatta az utóbbi két évtizedben. Véleménye szerint a sámánoknak fontos szerepük van abban, hogy a kis közösségeknél életben tartsák az identitástudatot.