Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Éppen 50 éve őrzök egykori hallgatóim megbízásából egy jó kilónyi dossziét. Akkor végzett az az orosz szakos évfolyam, amelyen egy tehetséges literátus mag éveken át mindenféle felső ösztönzés nélkül, kizárólag saját önkifejezéseként havonta kétszer előrukkolt egy 10-14 gépelt oldalas faliújsággal. A nem túl eredeti Pegazus névre hallgató orgánum az aktuális közéleti csatározásokban való részvételt ugyanúgy komolyan vette, mint a csoportok irodalmi próbálkozásainak közreadását és megvitatását. Ennek az összes száma a dossziéban van.
Jó iskola volt ez: a két tucatnyi aktív résztvevő közül egy elismert ifjúsági író, több műfordító, néhány pedagógiai és nyelvoktatási szakíró és nem kevés „csupán” jó nyelv- és irodalomtanár került ki.
A recenzált kötet szerzője emlékezetem szerint nem volt ott a legaktívabbak között. S lám, most, a hetvenen túl egyedül ő jelentkezett egy nem csupán terjedelmében tekintélyes önéletírással, melyben gyermek- és ifjúkora elé tart tükröt, s kitűnő néprajzi munkák színvonalán örökíti meg szülőfaluja, a Nyitra menti Naszvad életének gazdag részleteit. Ezekről másutt számoltam be.
Viszont itt, az Alma Mater szellemi közegében van a helye, hogy az egyetemtörténet számára fontos forrás létezéséről legalább jelzést adjak. A II. kötet utolsó, több mint száz lapján veszi sorra a négy bölcsészév mindennapjait onnan kezdve, hogy a nagyállomás előtt még hosszú sorban álló egylovas konflisok egyikére felkapaszkodva (s e tény által életében először Úrnak szólíttatva) elindul megkeresni a diákszállót.
A szobatársak, az új életritmus, a tanórák rendszere (a honvédelmi ismeretektől és a marxizmustól a szaktárgyakon át a testnevelésig), a színes tanáregyéniségek (Halász Előd, Nyíri Antal, Tettamanti Béla és sokan mások), az akkori politikai légkör (az elmaradhatatlan békenagygyűlésekkel és az osztályellenségek hajkurászásával), a  nyári katonai táborozások, a szerény ünnepnapok, a londoni 6:3 – mindez részletes, szinte naplószerű bejegyzések szintjén elevenedik itt meg.
A diákélet krónikáját a szigetvári gimnáziumban 1955 őszén megtartott első órájával zárja.
Magam közelről szemléltem az évfolyam életét. Harmad- és negyedéven 8-8 órában vezettem az orosz irodalom óráikat. Amolyan spontán tanárvezetőként befolytam a Zánthó Róbert vitathatatlan szerkesztői egyénisége által meghatározott Pegazus életben tartásába. Talán ezért bízták rám a diplomaosztás utáni banketten a dossziét. Talán nem lesz egykor érdektelen egyetemtörténeti dokumentumként.
Jó lenne, ha az évfolyam még közöttünk élő tagjai elmondanák véleményüket a könyvről. Róluk szól.

 

Keszi Sándor: Életforgók I. (1930-1955). I-II. kötet. Bába kiadó, Szeged, 2005.