Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Érdemes odafigyelnünk arra, amit a Szegedi Tudományegyetem legsikeresebb sportolója, Janics Natasa mond összehasonlítva az exjugoszláv és a mai magyar sportéletet. Távol álljon tőlem, hogy éltetni kezdjem a titói rendszert, de amit el lehet lesni egy mestertől, azt illik jól megtanulni tőle. Tito pedig mestere volt annak, hogyan kell az iskolai testnevelés technikai és humán hátterének gazdagításával, a legnépszerűbb sportágak (a labdajátékok) fejlesztésével elérni azt, hogy nemzet épüljön a sok nemzetiségből, és hogy egészséges, optimista, terhelhető generációk alkossák a munkaképes lakosságot.
A lelátókról zúgó, a kékeket éltető plávi-plávi, valamint a ju-go-szla-vija mögé olyan, közösen megélt tömegélmények rakódtak le, melyek a délszláv polgárháború esztelenségeit is képesek feledtetni. Az egykori Jugoszláviában egyszerre volt világszínvonalú a futball, a kézi-, a kosár-, a vízi- és a röplabda, ami mellett erős kajak-kenu, birkózás, cselgáncs, ökölvívás és karate színesítette a kínálatot. A városi (községi) sportigazgatóságokon keresztül finanszírozott és szakmailag is kézben tartott sport minden elemét két cél határozta meg: a tömegesség és a hatékonyság. Ilyen módon a profik, az amatőrök és az utánpótlás számára egyetlen apparátus osztotta be a rendelkezésre álló, sporttevékenységre szolgáló területeket, legyen szó atlétikai pályáról, csarnokról, uszodáról, futballpályáról vagy tornateremről.
Ma Magyarországon üdítő kivétel az az önkormányzat, ahol értékalapon és tervezetten osztják be hivatásos és amatőr sportcsoportok számára a rendelkezésre álló területeket. Sőt a mai hibbant gyakorlat szerint a létesítményfenntartó önkormányzat feladatként tűzi ki, hogy az intézmény vezetője „üzleti alapon” szedje vissza a bérleti díjban annak a pénznek egy részét, amit sporttámogatásként odaítélt a település sportéletében aktív szerepet játszó, ezért önkormányzati feladatokat is ellátó egyesületektől. Mivel nincsenek tiszta logikák, rend sincs, amiből az következik, hogy aki sportot szervez, szolgáltat és irányít, előbb-utóbb alacsonyra nőtt helyi politikusokkal és magas erkölcsi tartású szurkolókkal találja magát szemközt. A semmit sem értő sportújságírókról nem is beszélve.
A sport mindenek előtt állami felelősség. A mindenkori költségvetés határozza meg ugyanis, hogy mi juthat sportolásra. Ez a döntés aztán el is árulja, hogy az adott ország elitje mit gondol a jövőjéről, az egészségről, a mentális ügyekről, a nemzetről. A sport ezt követően önkormányzati ügy, mivel egy-egy település irányítóitól függ, hogy az országos módszerektől és szemlélettől milyen irányban tér el a rájuk bízott közösség. És csak ezek után válik személyes üggyé a testedzés, mert ha nem tesz meg mindent az egészséges életszemléletért az állam és/vagy az önkormányzat, akkor csak a szerencsések, a tudatosan élni tudók, az elkötelezettek jutnak hozzá a sportolási lehetőségekhez.
Mert ez is a mintákon és a lehetőségek felhasználásán múlik.