Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„A magyar sportban kialakult válság rendkívül összetett okokra vezethető vissza: nincs megfelelő diáksport, nincs mindennapos testnevelés, problémák vannak az edzőképzéssel, rossz a testnevelők és az edzők nagy részének anyagi és erkölcsi elismertsége. Sajnálatos módon a sport, a mozgás, a testnevelés, az egészség megtartása, a betegség megelőzése évtizedek óta nem központi kérdés az ország vezetőinek számára. Hajlamosak azt feltételezni, hogy a betegség állapot, tehát nem megelőzni kell, hanem kezelni. Ez pedig súlyos tévedés, amelynek mentén elképesztő herdálás folyik az egészségügyben, mely nem egészség-, hanem betegcentrikus módon működik” – kezdi Kővári Árpád.
Vajon hogyan jutottunk el odáig, hogy az állam nem hajlandó komolyabb összegeket fektetni abba, hogy a magyar gyermekekből egészséges felnőttek legyenek? „Szükséges rossznak tekintik a testnevelést. A második világháború utáni időszakban a testnevelő tanároknak kivételezett helyzetük volt a tantestületen belül, mindenben segítséget kaptak, s még ha nem is áll rendelkezésre tornaterem, az egész évet kreatívan kitöltötték, minden gyereket megmozgattak. Aztán fokozatosan romlott a helyzet, előjöttek a különböző lobbik, melyek érdekeik szerint hol a nyelvi, hol a művészeti, hol a természettudományos oktatást emelték ki, az ezekhez kapcsolódó tárgyak kvótája növekedett, a testnevelés óraszámát pedig csökkentették. Nem szabadna azonban elfelejteni, hogy megfelelő fizikai állapot nélkül jó színészek és énekesek sincsenek! Az utolsó nagy gondolkodók, akik tenni a tudtak a sport, a testnevelés érdekében, Klebelsberg Kunó és Szent-Györgyi Albert voltak, őket ma is sokat idézzük; kár, hogy csak szavakban követjük őket, tettekben nem” – így a Tisza Volán SC ügyvezető elnöke.
Az élsport krízise a sportvezető szerint azzal is összefügg, hogy csak a legmagasabb szinten teljesítőknek, a legkiválóbb eredményeket elérőknek éri meg a hosszú éveken át végzett munkabefektetés. Ráadásul 18-19 éves korban komoly választás elé kerül a sportoló fiatal: ha a szülei nem bírják a diákévekkel járó költségeket, a tanulás mellett dolgoznia is kell, logikusan jóval kevesebb ideje és energiája marad a sportra – ha marad egyáltalán. Ebben a korban tehát – habár valóban történtek pozitív változások a sportolók támogatását illetően a felsőoktatásban – elkerülhetetlenül rengeteg tehetség morzsolódik le. Ami pedig a felkészítőket illeti, csak az élsport legkivételezettebb edzői kapnak olyan jövedelmet, melyből nyugodtan tervezhetnek, érthető hát, ha csökken a pálya népszerűsége, hiszen a legtöbb esetben az edzővé válás az elszegényedéssel egyenlő. Tehát valóban igaz az a megállapítás, mely szerint egyre kisebb a magyar sport merítési bázisa.
Pénzkérdés-e a hazai élsport válsága? – faggattuk Kővári Árpádot. A válasz: nem elsősorban az. „Ahol a környezet felvállalja a minőségi élsport támogatását, ott kőkeményen meg is teremtik hozzá a forrásokat. A kontinens vagy a világ trónjára kerülés azonban már valóban nagyrészt az anyagiakon múlik. Az európai versenyrendszer – vegyük akár a focit, a kézi-, kosár- vagy röplabdát – pénzügyi központú, az eredménykényszer dominál. Csak akkor maradhatsz versenyben, ha alkalmazkodsz a fejlődési feltételekhez, a játékszabályokhoz. Ezért van az is, hogy a Veszprém vagy a Pick Szeged kézilabdacsapata is kénytelen folyamatosan külföldi játékosokkal erősíteni, s valóban nehezen tud utat engedni a feltörekvő hazai tehetségeknek. Ebben a rendszerben a piac diktál, s folyamatosan eredményeket kell felmutatni, különben kikerülsz az elitkörből.”
S hogy merre látja a kiutat a Tisza Volán SC ügyvezető elnöke? „Mindenképpen szükségesnek tartom a testnevelésórák számának emelését, a testnevelő tanári pálya presztízsének visszaállítását, illetve a megfelelő létesítményhálózat és infrastruktúra megteremtését – akár szegedi, akár országos viszonylatban. Az iskola is próbáljon meg kreatív lenni, a tanár pedig odaadón végezze a munkáját, ne vegye el a gyermek kedvét a mozgástól. Változtatni kellene végre a szemléleten! A liberális magyar oktatási rendszer az elmúlt tizennyolc évben minden irányba ment, csak a testnevelés, az egészséges ember irányába nem. Ki fog azzal elszámolni, ha tíz év múlva mindenütt szakadt, beteges, munkájukat nem bíró, frusztrált, ideges embereket látunk?” – teszi föl a költői kérdést.
Az olimpia után kormányzati körökben felmerült, hogy a legsikeresebb sportágaink támogatására kellene összepontosítani a rendelkezésre áll forrásokat. Ez a fajta gondolkodás Szegedtől sem idegen, épp ezért megkérdeztük Kővári Árpádot, szerinte az állami-önkormányzati finanszírozások odaítélésénél az eredményességnek vagy a széles tömegbázisnak kellene-e elsősorban számítania. „Ahol eredmény van, ott sokan is vannak, a kettő között nem látok ellentmondást, sőt. Az atlétika túlmisztifikálásával – ami például Balogh Tamásnak a Szegedi Egyetem korábbi számában megjelent írásában is előkerül – viszont szakítani kellene végre. Egyrészt nem igaz, hogy a jó atlétika húzza magával a labdarúgást, kérdezzük csak meg erről a kenyaiakat vagy az etiópokat, másrészt hibás az a gondolkodás, hogy az úszást, a tornát és az atlétikát mint három alapsportágat kellene erőltetni. Ezek valóban szükségesek az állóképesség, megfelelő keringési rendszer és hajlékonyság eléréséhez, tehát az edzőknek, tanároknak ebben az értelemben kellene fejleszteniük a gyerekeket, s utána történhet meg a sportági specializáció” – vélekedik.