Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Sportéletünk olimpiai kudarcokhoz vezető területein a fejlődésnek még csak halovány jeleit sem észlelhetjük, és a dolgok jelenlegi állása szerint kár lenne azzal hitegetni magunkat, hogy a következő két-három évben bármiféle kedvező fordulat állhatna be. Márpedig addigra jócskán benne járunk majd a kvalifikációs versenyek forgatagában, és nem kizárt, hogy visszasírjuk a Peking előtt fanyalgással fogadott 171 fős csapatlétszámot is.
Három év alatt kellene csodát tenni egy ütött kopott, roskadozó tákolmánnyal, amelynek főként az alapjai szorulnak tatarozásra. Korábban ezeken a hasábokon is megjelent már a szomorú tény, Magyarországon bántóan kevés a sportoló fiatal, és amíg a „rivális” nemzetek több százezres, esetleg milliós utánpótlásbázisból meríthetnek, nálunk lassacskán lámpással kell keresni azokat az ifjakat, akik még időben elhatározzák: életük egy részét feláldozzák a sport oltárán. Felesleges a klasszikus grundok idejét felidézni, elég, ha csupán 15-20 évvel forgatjuk vissza az idő kerekét, amikor a lakótelepi „dühöngőkben”, betonos kosárlabdapályákon sorba kellett állni, hogy az ember játszhasson egy jót, ráadásul a meccseket állandó közönség kísérte figyelemmel. Ma már? Ha akad is az utcán sportoló társaság (nem akad...), legfeljebb néhány fura, értetlen pillantás a jutalmuk.
Az elmúlt évek során elcsépelt, semmitmondó frázissá degradált utánpótlás-nevelés további sarkalatos pontja a fiatalok képzését zászlóra tűző egyesületek terembérleti problémája. A komoly szakmai munka rendszeres edzést igényel, az egekbe szökő árak azonban finoman szólva sem segítik a (kisebb) klubok erőfeszítéseit. Tévhit, hogy a népszerűség kizárólag a sztárcsapatok szponzorálásával párosul, a kérdés csupán az, ki és mikor fedezi majd fel a gyermekek támogatásában rejlő javakat. A jelenlegi állapot azért is rémisztő, mert az egyre inkább szűkülő sportolói felhozatal már az atlantai olimpia után terítékre került, és talán jóval előrébb járnánk az úton, ha az illetékes döntéshozók nem bújhattak volna a sydneyi és az athéni játékok sikerei mögé. Elbújhattak, így nem csoda, hogy Magyarországon a sportágak jelentős hányada legalább egy évtizede tehetetlenül sodródik az árral, és képtelen a holnapnál előrébb tervezni.
„Jó másfél éven belül szeretnénk egy működő sportkórházat bejelenteni” – fogalmazott alig néhány nappal a pekingi olimpia után a sportminiszter. Erre mondják: a tegnap is nagyon késő lett volna, hát még a másfél év, amikor már 2010 tavaszát írjuk. Ennyit Londonról...
2007 januárjában volt szerencsém testközelből megélni a magyar férfi kézilabda-válogatott németországi vb-szereplését. Csapatunkat – egy személyes kapcsolatnak, mondhatni baráti szívességnek köszönhetően – öt német fizioterapeuta mellett a Flensburg orvosa, Hauke Mommsen segítette, miközben a magyar szakmai stáb tagjai és a játékosok mint csodatévő, földre szállt angyalokra néztek a kiváló szakemberekre. Pedig ők csak azt tették, ami a sportot helyén kezelő országokban teljesen természetes. Nálunk ez egyelőre földöntúli kiváltság, jóllehet mindenki tisztában van a megfelelő orvosi háttér fontosságával.
A problémák eredőjeként újabb bekezdések születhetnének a mentális felkészítés hiányáról vagy a megélhetési sportvezetők ámokfutásairól is, a terjedelem korlátai azonban már csak egyetlen gondolatot engedélyeznek. Hangoztathatjuk, hogy a fiatalokkal meg kell szerettetni a sportot, a mozgás kultúráját, igen ám, csakhogy nem hiú ábránd ez egy olyan országban, ahol sport címszóval (tisztelet a kivételnek) mást se hallani, mint a viták, civakodások fortyogásait? Pedig olimpikonjaink, éremmel hazatérő hőseink egy életre szóló útravalóval szolgálhatnak csemetéinknek. Kisgyermekes szülők talán ismerik az óvodások játékát, amikor az óvónéni elmondja a varázsigét: „kis kanál, nagy kanál, változzon mindenki sasmadárrá”, és a gyerekek a karjukkal a sasmadár szárnyának mozgását utánozzák. Három és fél éves Anna lányom az utóbbi időben már csak így adja elő ezt a játékot: „kis kanál, nagy kanál, változzon mindenki Janics Natasává”.
Ha olimpiai bajnok nem is lesz belőle, talán nem kell majd sokat győzködnöm, hogy személyesen is élje át a sportolás szépségeit.