Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Kónya Sándor szerint mindig a gyökerektől érdemes elindulni, ami a mozgásban is az oktatással kezdődik. Jó iskolai sport nélkül nincs sport. Ez a világon mindenütt így van. „Az amerikai vívósport például azért lett nívós, mert egyetemi szinten elkezdték fejleszteni a hátteret, amit persze egy politikai és szakmai elhatározás előzött meg” – így Kónya. „Kiváló orosz edzőket igazoltak le. Nálunk ez a legkritikusabb pont, hogy a mai napig nem döntöttük el, emeljünk-e ki egy-egy sportágat, ha igen, melyik legyen az, és miként fogjunk bele az utánpótlás-nevelés fejlesztésébe. A másik probléma, hogy a sport devalválódott, nincs már igazi értéke. A régi, szép időkben, amikor még egyesületi elnökként dolgoztam, tátott szájjal néztem, hogy a labdarúgókat, a vízilabdásokat, kosarasokat micsoda dicsfény övezi. Csak úgy ellepték őket a szebbnél szebb lányok. Ma a társadalomban a fény megkopott. És ez már a családoknál is tapasztalható.”

 

 

A sporttanács elnöke szerint az is nagyon beszédes, hogy az iskolákban megszűnt a verseny. Míg alig egy évtizeddel ezelőtt presztízs volt bármelyik sportágban bekerülni az iskolai csapatba, addig mára az általános iskolák közötti versenyek, bajnokságok szinte megszűntek. Pedig ha a gyereket nem nevelik versenyhelyzetre, akkor az életben is hátrányból indul. A sportnak az egészségre nevelés mellett óriási szerepe lehet a győzelem és a vereség feldolgozásában, kezelésében is.
„Az iskolai sport feltételeinek megteremtése önkormányzati és állami feladat” – folytatta a szakember. „Innen kell elindulni. A politika másik fontos feladata a létesítményhelyzet kezelése. Az üzleti alapon működtethető versenysportok irreálisan nagy támogatásából inkább a létesítmények korszerűsítésére kellene többet fordítani.”

 

 

Az élsporthoz kapcsolódóan Kónya ismét a rendszerváltás időszakához kanyarodik. Szerinte ugyanis a sport volt az a területe Magyarországnak, amely a rendszerváltás után a legkevésbé újult meg, a legtovább húzta maga után az elavult módszereket, és ma is ezzel a problémával küzd. Ráadásul túlméretezett. Az ország lélekszáma behatárolt. 1989 után nem csináltak a sportban szanálást. A gazdaságban megtörtént a kedvezőtlen ágazatok megszüntetése. A sportban ma is igyekeznek megtartani az összes, egykor támogatott ágazatot, még akkor is, ha az érdeklődés irántuk már igencsak csekély. Az angolok azért szerepeltek sikeresen az olimpián, mert kiválasztottak négy sportágat. Különböző kutatások alapján kiszámolták, hogy nem túl nagy befektetéssel, komoly szakmai munkával nemzetük ezekben a sportágakban igen sikeres lehet. Ha olimpiacentrikusak akarunk lenni, akkor bizonyos sportágakat a többihez képest differenciáltan, központilag kiemelten kell támogatni. A túlméretezést meg kell szüntetni, bizonyos sportágaknak a kezét el kell engedni. Főleg úgy, hogy nincsen meg a tartópillér, a piramis alja, az utánpótlás.

 

 

„Mi a világsportokban gyengék vagyunk. A rétegsportokban szereplünk jól. Akkor el kell dönteni, hogy ezeket kiemelten támogassuk, még akkor is, ha a többitől szívjuk el a pénzt. Azután meg kell határozni a feladatokat. Az önkormányzat és kormányzat kötelessége, hogy sportolásra alkalmas intézményeket létesítsen, tartson fenn, és az is, hogy az oktatási intézményekben ellenőrzés mellett elinduljon egy olyan tevékenység, amely alapot adhat minden sportágnak. A többi a szövetségek és az olimpiai bizottságok feladatköre. A harmadik réteg pedig az üzleti világ, amit be kell vonni a profi sportok finanszírozásába. Ez a hármas tagozódás a világ más országaiban működik. Nálunk nem. Legtöbbször egymásra mutogatnak. És a hibákért szinte senki sem vállalja a felelősséget…”