2020. augusztus 5., szerda English version
Archívum  --  2007  --  4. szám - 2007. február 26.  --  Kultúra
Annyira együtt voltunk
Kultúrakutatók tízeinek okoz gondot a kérdés, vajon miért nem dívik a stand-up comedy hazánkban. Mi történt akkor, amikor a televíziókészülékek elfoglalták a nappali szobák árnyékosabb falát – még ott is, ahol a nappali szoba mindössze A szoba elnevezéssel bírt –, s a családi étkezések főszereplőjévé léptek elő.
Persze, csak rosszabb családokban, minálunk nem. Addig tartott a kabaré aranykora Magyarországon. Emlékszem azokra az olajszagú, lángosízű estékre, amikor ültünk a rádió körül, s röhögött a család közösen a Rádiókabarén. Jó volt. A kabaré is, és amit jelentett ez az egész, az is. Mert a kabaré napja átírta a protokollkönyveket – senkihez nem illett a sugárzás ideje alatt vendégségbe menni, kizárólag akkor, ha erre külön meghívást kapott az ember. Ebben az esetben adás előtt minimum húsz perccel meg kellett érkezni, hogy addigra elmesélhesse a kedves vendég, mit akar, hogy van a családja, a szomszédjai, miből bukott meg a gyerek. Adás alatt senki nem beszél, nem csámcsog, nem húzza le a vécét, viszont hangosan röhög, mint a többiek. Nagymama sem kérdezi meg, mit mondott az előbb a Farkasházy, főleg nem, hogy Erzsike mit rakott a KGST-szelet krémjébe (különben kókuszt), hanem viseli a korral járó hátrányos megkülönböztetést. És hiába volt több rádió is a házban, csak egyet hallgattunk, de azt együtt. Valamikor akkortájt áldozott le ennek a közösségi élménynek a csillaga, amikor jött a Kabarécsütörtök (minden csütörtökön a Petőfi Rádióban kettőtől négyig vagy ötig), és nemcsak havonta egyszer lehetett hallgatni a vicces embereket, hanem orrba-szájba. A poénok kimúltak, nem kellett készülni rá, pontosnak lenni, hogy le ne késsük, mert úgyis százszor hallottuk még. A Magyar Rádió kabaréja önnön kardjába dőlt.
 
Szőke András (képünkön) Beliczai Balázzsal lépett föl Szegeden. Fotó: Segesvári Csaba
 
Aztán mégiscsak hiányozni kezdett. Mert hiába szeretjük nagyon Hofit, már arról is kellene beszélni, hogy akkor mi is van a kordonokkal, a gáz árával, meg ezzel a felfordulással körülöttünk. S szép lassan újra lett a rádiónak humorfesztiválja, s drukkolunk a gyerekeknek, mint a Riporter kerestetikben, lesznek kedvenceink is, mint a Megasztárban, s ha lehetne, még SMS-t is küldenénk neki vagy rá. Sőt, ha idejön, mi odamegyünk megnézni. Mert roadshow-zik a Dumaszínház – egy zöldfülű és egy öreg róka felállásban népszerűsítik magukat, egymást s a műfajt. A JATE Klubban az első alkalommal Beliczai Balázs és Szőke András állt a színpadra.
Balázs, aki a 2006-os humorfesztiválon az MTV különdíját kapta, magát szerényen Szőke András előzenekarának aposztrofálta, de mint egy jó koncerten, itt is legalább olyan jó volt az előjáték, mint a fő attrakció. Az ifjú komikus a hagyományos, eszköztelen, védtelen stand-up comedyt adott elő – csak ő, a mikrofon és életének apró-cseprő dolgai. Amik mindenkivel megesnek, csak nem állunk ki, és meséljük el, mert mégiscsak ciki, elég, ha otthon röhög rajta a család. Nem tudom, mi a különbség aközött, hogy valaki szerencsétlen vagy természetesen őszinte és fellengzéstől mentesen egyszerű, de azt tudom, hogy Balázs ez utóbbi volt. Egyszerűen hiteles, csakúgy, mint a főzenekar. Ha Balázsnál a szerencsétlenség gondolata megfordult az ember fejében, akkor Szőke András ugyanolyan magától értetődő, mint a pocak vagy a kopaszodás. Szőke elképesztő tudatossággal vezette orránál fogva a közönséget – kezdte lassan, akadozva, szétszórva, bocsánatkérően a befejezetlennek tűnő történeteit, hogy eljussunk vele egy videoklipszerűen hadaró esemény- és szereplőkáoszhoz, majd olyan könnyedséggel énekeltette meg a népet, mintha az interaktivitás oly jellemző lenne az elkényelmesedett nézőseregletre. Anynyira, hogy a végén az emberekből közönség lett.
Pölös Zsófia
Bezár