Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Az érintettek közül többen felhívtak és gratuláltak, ám sajnos érkezett egy nagyon fájdalmas reakció is. A film előkészítése során kerestem, de nem találtam meg Institóris Ildikó nevű osztálytársam – az 56-os makói diákmegmozdulás lelke – családját, akik aztán a makói bemutatót követően felhívtak, s kifogást emeltek a második, Ildikó címet viselő rész ellen, melynek a végére egy kis játékfilmet forgattam: Ildikó kihallgatását elképzeltem valahogy, ez ellen ők tiltakoztak. Később változtattam a szövegen, hogy sokkal kevésbé legyen azonosítható a figura; a Duna tévében már Iringó címen ment le ez az epizód.

 

 

 

– Nem tettem mást, mint a többi megszólaló: az egykori osztálytársaimmal beültünk egy terembe, s megszűntem rendezőnek lenni. Halmágyi Pál makói múzeumigazgató, a szerkesztő-riporter engem is ugyanúgy kérdezett, mint a többieket – be kell valljam, otthonosabb érzés a kamera mellett ülni, mint szemben vele... Az osztálytársaim nagy része egyébként szívesen mesélt életünk ezen sorsfordító eseményéről, s a makói gimnazisták is lelkesen ismételték meg a forgatás kedvéért az 56-os felvonulást (a forradalom győzelme áll az első rész középpontjában), de a legnagyobb örömömre az szolgált, hogy olyan ember is hajlandó volt megosztani velünk 56-os emlékeit, aki akkoriban nem a mi oldalunkon állt.

– Nézze, az életem nagy részét úgy éltem le, hogy ne emlékezzek, mert egyrészt életben akartam maradni, másrészt érvényesülni szerettem volna. Legfőképpen a másikat kellett elfelejtenem, hogyha ne adj' isten valami bajom történik, s ki akarnak belőlem szedni információkat, akkor ne tudjak adatokkal szolgálni. A forradalom bukását és édesapám letartóztatását követően édesanyámmal és testvéreimmel Kecskemétre menekültünk (annak a fantasztikus közösségnek állít emléket a harmadik rész, mely Orosz László osztályfőnök vezetésével befogadott, eldugott a Katona József Gimnáziumban), s habár már a nyolcvanas évektől foglalkoztatott a mi 1956-unk megörökítésének gondolata, a rendszerváltás előtt egyszerűen nem mertem Makóra visszatérni.

 

 

– Érdekes eset, hogy mindig úgy emlékeztem, az október 26-i felvonuláson én vittem a menet élén a zászlót. Aztán előkerült egy fényképsorozat, melyből kiderült, hogy csakugyan én vittem, de  másodmagammal! Én erre máig nem emlékszem, de főként arra nem, hogy ki volt a másik. Történt azonban, hogy a Duna televíziós bemutatót követően felhívott valaki a szőregi vasútállomásról, hogy ő volt a másik zászlóvivő, azzal letette a telefont...
A másik, hogy 1956. október 26-án odajött valaki hozzám még a gimnázium udvarán, és azt mondta, a pártbizottság ablakában felállítottak egy géppuskát, s lőni is fognak. Én ezt az információt nem osztottam meg senkivel, mert nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy leállítsam a felvonulást. Azt hittem, rajtam kívül senki sem tudott róla. A film előkészítésekor derült ki, hogy a géppuska nem a fantázia szüleménye, hanem valóban létezett, s Halmágyi Pál évtizedekkel később a raktár mélyén meg is találta. Aztán nem is egy interjúalanyunk mellékes körülményként említette meg, volt ott egy géppuska is, látták, hogy jöttek-mentek mellette emberek. Mindig bántott a lelkiismeret, hogy nem szóltam róla a mögöttem jövőknek, s így veszélybe sodorhattam volna őket is, de most megtudtam, látták, s semmilyen gondot nem jelentett nekik.

 

 

– A forradalomnak még mindig nincs meg az igazi helye a nemzeti emlékezetben, de ez talán nem is csoda, hiszen mindannak, ami ma bennünket körülvesz, élő kapcsolata van 1956-tal... Másrészt Magyarország kampányország – amikor Rákóczi hamvai hazahozatalának volt fordulója, Rákóczi-évet szerveztek a fejedelemhez kapcsolódó programok dömpingjével, s a végén mindenkinek elege lett Rákócziból. Ugyanez történt 1956-tal is.

Egyes filmek lejáratták a forradalmat, mások fontos adalékokat adtak a történetéhez. Joggal merül fel a kérdés, miért az a jó, ha a legdrágább 56-os filmet egy hollywoodi producer csinálja meg a leghollywoodibb dramaturgiával, mikor olyan rendezők élnek és működnek, mint mondjuk Jancsó Miklós; igaz, a Honfoglalást se vele csináltatták meg.

Sikerült viszont dokumentálni, hogy 1956 a vidék csatlakozásától lett több egy budapesti diáklázadásnál: országos forradalom és szabadságharc. Ezekről az eseményekről hoztak hírt a szerény költségvetésű, de annál nagyobb hittel elkészült – néha jó, néha nem olyan jó, de mindenképpen dokumentumokat őrző, felkutató és felmutató – filmek, amelyek még élő tanúkat szólaltattak meg, még fellelhető tárgyi emlékeket adtak közre. Saját munkámmal is ahhoz a gyűjteményhez kívántam hozzájárulni, mely az ország akkori állapotát és történetét rögzítette, a vidék forradalmát ábrázolta. Lehet tehát, hogy most egy ország  kapott mérgezést 56-tól, de mégis: ez a kincsek begyűjtésének éve volt!