Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Nádas Péter fotográfiáin elsősorban nem a tárgyakra, hanem a fényekre koncentrál. Fotó: S. Cs.

 

Ennek hagyománya volt a családunkban, anyukám is fotózott, képeit maga hívta elő otthon. Vonzódásom innen is eredhet, s a színek (vagy a színtelenség) sokat mondásából. Valami különleges varázsa van annak, hogy nem kell elképzelnem mást, mint amit látok, de meg is tehetem, ha akarom.
„Azt hiszem, ebből a szempontból Nádas mégis inkább fotográfus: állandóan a helyét keresi, az újabb és újabb beállításokat, azt, ahonnan még jobban látni a dolgokat” – mondta Darabos Enikő a kiállítás megnyitóján.
Nádas Péter elsősorban mégsem a tárgyakra koncentrál, hanem a fényekre. Meglétükre és hiányukra. Teszi ezt olyan fotográfiákon, melyeknél csak a fehér (maga a teljesség szimbóluma) és a fekete (a hiányé), valamint a kettejük közötti játék, az (ilyen-olyan fény)árnyalatok bohókás mozdulatai színezhetik a különben korlátozott színekkel bíró, ezáltal mégis rendkívül sokat ígérő fekete-fehér képeket.
Urambocsá' azt mondhatom, teljességgel hétköznapi fotósorozattal találkoztam – ha (kizárólag) a témára koncentráltam (volna). Izgalmasságát, egzotikumát éppen az adta, ahogyan láttatta magát, a megalkotás módja. Mi maradt a fényképezőgép lencséjében, és mi maradt ki. Legtöbbször nincs ember a fényképeken – vagy nagyon sok. Portré, úgymond kevés akadt, a legmegragadóbbak számomra Kerényi Gráciáról és Magdáról készültek. Ezek a fotók elmondhatatlanul sokat fejeztek ki a hölgyek lényéből, legbelsőbb életükről, egyetlen elkapott pillanatban, amennyit regényekben sem lehetett volna ilyen élethűen, megragadóan ábrázolni. Találóak voltak Darabos Enikő szavai: „Fotói kísérteties pontossággal mutatják meg azt, hogy a nyugalom alapvetően nem más, mint a nyugtalanság rendje” – Kerényi Grácia nyugodt vonásaiban orkánok dúlnak. Ez a kedvenc képem lett.
Nem tolongtunk ugyan, de örömmel láttam, hogy szép számmal jelentünk meg a megnyitón. Grafikusok, fotósok, képzőőművészek, irodalmárok – Nádas mindenkinek ígérhetett valamit. Én az eddig csak kívülről csodált épületre is kíváncsi voltam. Kissé hideg volt monumentalitásában, kissé idegen, kissé szokatlan. Mégis, bizonyára mindenki sokat vár az új lehetőségektől, egy új épülettől, mely ugyancsak az igényes művészetnek áldozhatja magát. Ha áldozza…
A különben igencsak rövidre sikerült megnyitó után ugyanis (nem is igazán hagytak elegendő időt a fotográfiák alapos megszemlélésére, szinte lehajtottak minket az ünnepélyes fogadásra – talán valami programmal, esetleg a zárórával ütközött volna ez az alkalom?) többünkben felmerült, mintha nem láttunk volna minden képet, amelyről a megnyitó szólt. Elképzelhető volna, hogy történetesen nem minden fénykép került ki a kiállítótérbe? Merész feltételezés volna úgy gondolni, hogy a vélhetően erősen megszerkesztett sorozat – mást egyszerűűen nem várhatok Nádas Pétertől, mint hogy a fotókiállítására (is) olyan egységet adjon ki a kezéből, mely valóban teljes egész – esetleg megbontva, az eredeti konstrukció hiányosan, vagy ne adj' isten más sorrendben került volna fel a Reök-palota falaira? Hol maradna akkor a mondanivaló dinamizmusa? Az ellenpontok, amelyekről a megnyitó szólt? Hogy történhetett ilyen?
Az volt a legszomorúbb, hogy sem időm, sem reményem nem maradhatott megbizonyosodni arról, hogy esetleg tévedtem volna. Képek hiányoznak, ez nem kétség, így minden más gyanúmnak is igazolódnia szükséges, hiszen egy hiányzó fotó esetén is megbomlott a szerzői intenció. Nádas Péter mit szól(na) fotográfiáinak ilyesfajta szegedi bemutatásához? És különben: miért hiányzott a megnyitóról?

Szekeres Nikoletta