Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Családommal úgy négy-öt éve váltunk a beregszásziak követőivé, így nyaranta többször is útra kelünk, hogy az ország különböző pontjain láthassuk őket, az sem baj, ha sokadjára látunk egy adott előadást. Így például csak ezen a nyáron eltöltöttünk egy-egy napot Gyulán, Zsámbékon, Szentendrén vagy Taliándörögdön. De arra is volt már példa, hogy hetente akár többször is megjártuk a Budapest–Szeged-távot, csak azért, mert ők játszottak valamelyik színházban, vagy a tíznapos Művészetek Völgyéből hét napot velük töltöttünk el, egyszer még Diósgyőrbe is elmentünk miattuk.

 

 

Szegedre a Biennálé – A Külhoni Magyarok Kulturális Fesztiválja keretében hozták el Szigligeti Ede Liliomfi című vígjátékát. Nagyon szomorúan tapasztaltam, hogy sajnos a szegediek nem kíváncsiak az igazán jó színházra, pedig október 2-án kétszer is megnézhették volna, hogyan kell értéket alkotni. Nyilván nem tudok elfogultság nélkül nyilatkozni, mivel az évek során baráti kapcsolatot sikerült kialakítanom a társulattal. Sok mindent megpróbáltam, körleveleket írtam, mindenkinek, akivel csak összefutottam ajánlottam őket, az előadások előtt SMS-eket küldtem szét, csak hogy minél többen legyenek. Hiába minden erőfeszítésem, mindkét előadáson ötven nézőt lehetett számolni, a Belvárosi mozi nagyterme szinte kongott az ürességtől. Azért szeretném megjegyezni, kedves színházkedvelő közönség, hogy a szegedi előadásokat egész évben meg lehet még nézni, a beregszásziak viszont lehet, hogy megint csak két év múlva játszanak majd itt. (Ezután lehet, hogy megérné átböngészni a fesztivál programját, hiszen nem tudhatjuk, mikor találunk rá egy-egy ismeretlen kincsre.)
A Liliomfi történetét nem részletezném, mert sokak számára ismeretes, viszont el kell mondanom, hogy ehhez az előadáshoz a zenét is maga a társulat szerezte. Természetesen én mindkét előadáson ott voltam, és büszkén jelentem, eddig összesen hétszer láttam tőlük csak a Liliomfit, ami még a könnyen befogadható darabok közé tartozik, de például a Három nőővért, ami már azért nehézkesebb, hatszor, vagy a Tótékat ötször. Több számadatot most nem írnék, mert néha már a színészek maguk sem értik, hogy hogy lehet ennyiszer megnézni valamit. Erre egy szóval is könynyen tudok válaszolni: szeretet.

 

 

A társulattól, mint eddig mindig, most is olyan élményeket kaptam, amelyek alapjaiban határozzák meg a színházról kialakított képemet. Nem hiszem például, hogy sok olyan profi színház létezne, ahol maguk a színészek építik, illetve bontják a díszletet, ők kellékeznek, maguk sminkelnek, és minden ilyen feladatot maguk látnak el.
Egy-egy előadásukban mindig az a legrosszabb, amikor vége van, mert ez azt jelenti, hogy haza kell menni, és megint nem tudod, hogy mikor találkozol velük újra. A kétórás pakolás végén a mozigépész bácsi már alig várta, hogy végre bezárhassa az épületet, és hazamenjen, ellentétben velem, aki a búcsúzást várta a legkevésbé. Most is látom magamat, ahogy családommal állok az utcán, magamban az előadásból dúdolgatok néhány sort : „Én őt imádom…” – közben pedig szomorúan integetek az egyre távolodó busznak.