Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

 

 

A Reök-palota összművészeti programjainak alighanem ugyanaz a hibája, ami az erénye is: a rendezvények barátságos családiassága. Ha sikerül megtudni, milyen műsort is szerveznek éppen Szeged impozáns szecessziós épületében, nem akármilyen élményekkel gazdagodhat az élelmes érdeklődő. Az őszi Kulturális Fesztiválon három szegedi költőő volt a Kortárs Szeged verses tárlatvezetőője.
Kollár Árpád, Orcsik Roland és Weiner Sennyey Tibor máshogy, ám hasonló alázattal oldották meg a furcsa feladatot: szavakat kapcsolni a képekhez és a szobrokhoz. Kortárs költészet a kortárs képzőművészethez? Logikus, mégsem egyszerű vállalkozás. Talán Orcsik játszott rá leginkább a tárlatvezető szerepére, nagy figyelemmel fordulva egy-egy megéneklendő kép felé, akárha szerenádot adna neki: így kerültek új fénytörésbe Deák Ferenc tanulmányrajzainak felszálló grafitfelhői vagy Huszár Imre sajátos magángyűjteménye, melyben pillangók helyett ceruzavonalak vannak az emlékezet számára feltűzve.

 

 

Képről képre, teremről teremre: aki már látta, annak is mondott újat a kiállítás ezzel a szokatlan tárlatvezetéssel. Kollár Árpád régebbi verseit is elhozta az összművészeti ankétra, s azok is új jelentéssel gazdagodtak a Reök-palota sajátos atmoszférájában: hiszen nem csak a vers tudja illusztrálni a látványt, de a látvány is a szöveget. Az estet Szvetnyik Margit éneklése és hegedűjátéka, valamint Weiner Sennyey Tibor tilinkómuzsikája is színezte.
Miközben a kortárs művészetnek – akár a kép, akár a szó művészetének – a legbiztosabb jellemzője mégis az, hogy nem biztos benne semmi, s a legbizonytalanabb a széles nagyközönség számára épp a műalkotások értelmezhetősége. A tárlatvezető versek azonban tolmácsoló kommentárokká váltak, közelebb hozták a képeket, miközben nem feledkeztünk meg arról sem, hogy a fordítás mindig félrefordítás is egyben. És arról sem, hogy mindig csak várunk arra, hogy megérthessük a képeket, a megértés egy soha el nem érkező találkozás. Színtiszta várakozás – ahogy Orcsik verse mondja, miközben a távolban már a Metanoia színház installációjának fogaskerekei nyikorognak.

 

 

Weiner Sennyey Tibor nagyobb fába faragta a fejszéjét: tárlatvezetőként nem is a kiállított képekhez, hanem úgy általában a kortárs képzőművészethez fűzött kritikus és vitathatatlan megjegyzéseket, melyek szerint a kortárs alkotások válsága miatt a művészet eredendő szakralitásának elfeledése okolható. Sajátosan éneklő kinyilatkoztatásai hangulatosan töltötték be a Reök-palota szűk, végtelennek tűnő csigalépcsőjét is.
A kiállított képeket nézve mégsem az az érzésünk, mintha azok megfeledkeznének az alapvető kérdésekről, csak mintha szkeptikusabbak lennének a válaszadás lehetőségében, és jobban bíznának magukban a kérdésekben. Bár a tárlatvezetés egyik legfeledhetetlenebb pillanata mégis az, amikor Orcsik Roland a Reök-palota tűzoltócsövéhez intézte képeknek kijáró költeményét: na persze, ha minden művészet és mindenki művész, az, hogy mi teszi fel a számunkra fontos kérdéseket, csupán nézőpont kérdése.