Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Vajon minek köszönhető az a ritkán látott érdeklődés és kitüntető szeretet, ami tapintható volt e szegedi esten? A rengeteg nézői kérdésből kitűnt: sokan kíváncsiak a Sorstalanság szerzőjének véleményére.

Miközben, ahogy a Szörényi Lászlóval való beszélgetésből is kiderült, Kertész Imre valódi író, ha nem is mosolyogva, de örömből ír, a nyelv, a szavak az ő világa. Az Auschwitzot megjárt, Nobel-díjas írót szegedi estje előtt kérdeztük sok mindenről – csak Auschwitzról és a Nobel-díjról nem. Valóság és fikció furcsa kapcsolatát is elemezte lapunk számára adott interjújában.

Kertész Imre a Móra Ferenc Kollégium és az SZTE BTK közös szervezésében látogatott el március 28-án a Bölcsészettudományi Kar zsúfolt Auditórium Maximumába. Az Auschwitzot megjárt, Nobel-díjas írót szegedi estje előtt kérdeztük sok mindenről – csak Auschwitzról és a Nobel-díjról nem.

 

 

– Nem tehetek róla, ilyen a természetem.

– Nem. Miközben írok, nem mosolygok. Viszont miközben mosolygok, nem írok. De mind a kettő a sajátom. Írni azért nem írok mosolyogva, mert hogy is nézne az ki. De bármilyen furcsán is hangzik, hangsúlyoznom kell, hogy örömből írok, szellemi energiafölöslegből és nem kínomban. Örömet látok abban, ha jól sikerült mondatokat írok le, ami ritkán fordul elő, de persze jön belőle egy-kettő lassan. Szóval ezt a kettőt én egyszerre művelem: örülök is, és tragikus is vagyok.

– Én azt hiszem, ez az írás természete. Nem tudok elképzelni olyan igazi jó írást, ami kín. Hiába panaszkodnak a költők meg az írók, hogy mennyit szenvednek; ha szenvednek, akkor miért csinálják? Az nem lehet igazi, talán csak valami örömön túli szenvedés. Az ember küszködik a mondatokkal, a mondanivalóért, gyakran hiába, vannak meddő, kínos pszichológiai korszakai is, amelyeket szenvedésként él át, de amikor ír, az tulajdonképpen gyönyörűség.

– Az, hogy az embernek mi köze van a saját irományaihoz, majdnem misztikus dolog. Hiszen rendben van egyfelől, hogy részben tudatosan írja azt, amit, de másfelől mégis meglepő, hogyha egy-egy mondat egyszerre megvilágosítja a valóságot. Az ilyen mondat jóslatnak tűnik, amit az ember csak a ritmus kedvéért írt annak idején, csak azért, hogy betöltsön egy helyet. Az ember sajátos kapcsolatban van a saját irományaival, amely kapcsolat nem mindig azon a szinten áll, amilyen szinten egy tudatos, akár önmagunkkal való beszélgetés. Az ember sok olyat mond, amit később elfelejt, de később igaznak bizonyul. Tudnék pár ilyen mondatot mondani. Csak pillanatnyilag nem jut eszembe semmi.

 

 

 

 

– A K. dosszié egy nagyon sajátos könyv, amelynek sikerül kétségessé tenni, majdnem megfordítani az időt és a lineáris menetet, hiszen szembeszáll a logikus előrehaladás gondolatával, ami általában az önéletrajzot jellemzi. Eszerint, mivel már elértünk valamilyen ponthoz, minden, ami történik, látszólag egy cél irányába halad, de ez nem igaz. Mégsem állíthatnám, hogy ezzel a szándékkal álltam neki megírni. Inkább azért, mert észrevettem, hogy ez a műfaj óriási lehetőségeket kínál, sok humor van benne, és olyan terek nyílnak belőle, ahol nyugodtan beszélhetek anélkül, hogy oktatónak vagy céltudatosnak tűnnék. Tehát az igazságnak megfelelően. A könyvben két hang beszélget, miközben egy harmadik keletkezik, ami gondoskodik arról, hogy a beszélgetés simán folyjon. Olyan ez, mint egy pingpongmérkőzés, ahol a harmadik összeszedi a labdát, ha leáll a játék, és odadobja a játékosoknak. Nálam mindig kissé többszereplős játék az írás, amit látszólag az én szemszögemből folytatok.

– Nézze, hiába mondok én akármit a valóságról és a fikcióról, hiába mondom, hogy a valóság fikció, ezt leginkább egy történet vagy egy ilyen beszélgetés dinamikája tudja közvetíteni. Tehát nem tudom elmagyarázni, nem is szándékozom elmagyarázni, de nem is ez a cél. A német fordításnak azt az alcímet adtam, hogy Eine Ermittlung, azaz Vizsgálat. Érdekes módon, és ez a nyelvek sajátosságaira is rámutat, magyarul ezt nem tudtam visszaadni, mert sután hangzott volna. K. Dosszié – Egy vizsgálat? Ilyen nincs. Nem magyaros. És akárhogy is keresgéltem a lehetőséget, nem találtam meg ennek a szónak a megfelelőjét. Ez is arra vall, hogy a fikció, a valóság, a nyelvek, minden összekeveredik egy fikcióba, és a fikció központja az a toll, amiből ez kicsurog.

– Így van. Ezt csinálni kell, meg kell élni. És tényleg csak úgy lehet megélni, hogyha mindig kilépek a szerepeimből. Nekem az volt ebben a könyvben a legnagyobb élmény, hogy meg tudtam írni azt a párbeszédet, ami bár párbeszédnek látszik, de mint mondom, mégis elszabadult, önállósult a két beszélő. Én inkább az vagyok, aki nem szerepel a könyvben.

– Nem, nem. De erre biztosan. De minden könyvemre elmondható, hogy fiktív. Tehát az, hogy ki van bennük találva egy nyelv. A legnagyobb problémát persze az első regényem okozta, a Sorstalanság, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy sokan megírták már, amelyek között nagyon sok rossz változat volt és egy-két jó. De a lényeg az volt, hogy nem szabad azonosulni. Nagyon világosan kellett ismerni a nyelv határait. Nagyon világosan kellett tudni azt, hogy az, aki itten beszél, nem egy valódi hús-vér, hanem egy regényfigura, akinek nyelve van. Tehát csak nyelv és semmi más. És ez az a törvény, amely fegyelemben tart, és amelyet átlépve idegen szövegek keletkeznek. Ez jó és világos kontroll, csak nehéz. Úgyhogy a Sorstalanság megírása közben néha évek teltek el két fejezet között. Nem tudtam beilleszkedni abba a stílusba. Mondom, az elsődleges az, hogy aki beszél, az irodalmi figura, az csak egy nyelv, nem hús-vér valóság. És ahogy hús-vér valósággá próbáljuk tenni, elfuserálódik az egész.

 

 

– A posztmodern literatúra megkerüli a moralizálást. Ami néha jó, néha rossz. Nem tudom, lehetséges, hogy én is posztmodern stílusban írok, vagy a Felszámolás mondható nem éppen hagyományos regénytechnikának. De minden témának, minden tárgynak megvan a maga nyelve, mindegyik mást kíván. A Sorstalanság például egész mást kíván, mint a Felszámolás. Az egyiket meg lehetett fogalmazni egy látszólagos lineáris nyelven, a másikat nem, mert éppen arról szól, hogy megszűnt a linearitás, és mások lesznek az értékek. Illetve a Felszámolás egy olyan tapasztalat után íródik, amely tapasztalat a Sorstalanságban még nem volt meg.

– Azt ki kell kísérletezni. Az írás nem egy gazdaságos foglalatosság. Több időt és energiát kell belefektetni, mint amennyit a könyv visszahoz. Én a magam részéről mindig azt hiszem, hogy egy végleges szöveget írok, így sose játszom, mindent komolyan veszek, de másnap kénytelen vagyok észrevenni, mikor elolvasom, amit előtte írtam, hogy nem ezt akartam. Eldobom, és nem tudom, hogy mit akartam. Majd írok egy másik változatot, az vagy jó, vagy rossz, de addig nem tudok továbbmenni, amíg úgy nem érzem, hogy most valóban ezt a stílust, ezt a nyelvet akarom.