Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

 

Melkvi Bea és Pataki Ferenc A tricikliben. Fotó: szegy

 

Emlékszem a Nyílt tengeren korzós és kisszínházas előadásaira is, vagy az őszi Kulturális Fesztiválon látott Kassák-, illetve Ady-estekre és persze a legemlékezetesebb Hangya küzdj, és bízva bízzál előadásra. Azóta már szállóigévé vált a „Nem ismert meg a saját anyám!” felkiáltás.

Fernando Arrabal A Tricikli című művének március 28-án volt az ősbemutatója, tehát Magyarországon ekkor láthattuk először. A mű az 50-es évekre tehető, és leginkább az abszurd jellemzi. Egyfajta belső hitről szól, amit nem vallási értelemben kell tekintenünk, hanem egy úgynevezett lelki tartásként értelmezhetünk.

Korábbi élményeim után úgy ültem be a nézőtérre, hogy amit a Hetek csoportja csinál, az csak jó lehet. De tévedni emberi dolog, ez ismét kiderült. A szegedi színház szórakoztatóipara után merész, bár mindenképpen szükséges vállalkozás egy abszurd darabot kőszínházba vinni, de igen nagy buktató, ha a rendezés keveri ezt a műfajt az alternatív színjátszással. Pláne, hogy nagyrabecsült művészeink sem bírták levetkezni a sztereotip kőszínházi elemeket (kivéve Borovics Tamást), hiába próbált rajtuk segíteni a minimalizált díszlet és az írott szöveg erőssége.

Színházi élményemet negatívan befolyásolta a Kisszínház hatalmas (?) nézőtere. Mint alternatívszínjátszás-párti, ha szabad ilyet, elég rosszul esett a lelkemnek, hogy egy másik darab főpróbáján nem tudnak leülni a nézők, itt meg a premieren akárhova néztem, szakmabeliek vettek körül. Ez igazolja azt a tézisemet, hogy ezt a darabot egy 30 férőhelyes teremben kellene játszani, és akkor talán nem veszne el az abszurditás legfontosabb kelléke, az intimitás. Így volt ez a Nyílt tengerennel is, amikor a Korzó bensőséges légköréből átkerült a Kisszínházba.

Több színitanodás ismerősöm is mondta, hogy pont emiatt még egy esélyt kell adnia ennek a darabnak első vagy második sorból. Azért megjegyezném, hogy a laikus közönség is képviseltette magát. „Hát nem azért osztogatják a jegyeket, mert annyira jó a darab!” – kommentálta az eseményeket egy idősebb hölgy előttem.

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ha érdekel a magyar színjátszás, Mucsi Zoltánt (Jászai-díjas színművész, a Krétakör Színház tagja) látnom kell a színpadon. Erre én azt mondom, hogy ha valakit érdekel a szegedi színjátszás, akkor ebben a darabban látnia kell Borovics Tamást. Az osztálynaplóba még Melkvi Beának írok be egy ötöst. A rendezés kap egy „láttam”-ot.

Két szereplő kimaradt az osztályzásból. Gömöri „Maugli” Krisztián, a hosszú hajú, életerős dzsungellakó elhagyván otthonát, a városi csatornában egészen a kopaszodó, öreg csövesig vitte. Mindemellett fuvolázni is megtanult  „a hosszú évek” alatt. Azért jó látni, hogy a szegediek egyik kedvence milyen jól ugrál a karakterek között.

Illetlenség lenne a negyedik szereplőt nem említeni, ezért Pataki Ferenc harsány(i)ságát sem hagyom szó nélkül. Látszott rajta, hogy legalább próbálja keresni a helyét az abszurditás világában. Nem úgy a rendező Harsányi Attila, akin érezhető, hogy unikumnak gondolja magát városunk életében.

Én azt tudom ajánlani a csoportnak – ha elfogadják véleményemet –, keressenek kisebb helyet, szűkítsék a játékteret, és vegyék figyelembe, hogy a kevesebb néha több. De azért ne keseredjenek el, lesz ez még így se.

Remélem, azért senkinek nem vettem el a kedvét. Nézzék meg, és alkossanak saját véleményt. Érezzék magukat jól. Vagy ne.

És hogy ezen írás abszurd fordulatot vegyen: a nénik miért nem veszik le a nézőtéren a kalapot?