Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

 

 

De mielőtt a mese elkezdődött, kifizették a bérleti díjat, felújították a helyiséget, régi foteleket, székeket, asztalokat toltak a parkettára, műperzsákat fektettek alájuk, beszereztek jó néhány vízipipát, a hűtőt telepakolták italokkal, és a következő hetek estéire meghívtak majd egy tucat zenekart.

Bevallom, másodjára írok a varázslókról. A Kapucíner rovatban már röviden bemutattam a Garaboncziást. Meglátogattam a kocsmát, ittam egy paradicsomlevet (böjt), elolvastam a műsorfüzetet, fizettem, és a buszon Pest felé megírtam kétezer karakteres alkotásom. Aztán gőgöm sugallatára sikerült a sorok közé piszkítanom egy rövid, kioktató, kritikai megjegyzést. Hibásan írták ugyanis a reggae szót, amikor a széles zenei kínálatot mutatták be. Aztán nyomtatásban elolvastam cikkem, és majd kiesett kezemből az újság. A legnagyobb szakmai baklövések egyikét követtem el. Hibásan írtam le a kocsma nevét, ráadásul a címben. A névadásban a cz-t ajándékozó tulajdonost, Cziráki Zsoltot kérdeztem: valóban van varázsigéje, vagy rögöket tapos ő is, mint mi mindannyian?

„Nem, földi halandó vagyok én is, és a két kezemmel meg természetesen a fejemmel teremtettem a Garaboncziást. De az ötlet tényleg meseszerűen lett egyre valóságosabb” – kezdte történetét az ifjú kocsmáros. „Mikor végeztem az egyetemen nem tudtam volna mint régész – csak technikusként – elhelyezkedni, és tovább talicskázhattam volna a homokot az ásatásokon. Ez nem igazán elégítette ki becsvágyam. Kocsmaasztalnál, baráti társaságban sokat beszéltünk az ötletről, hogy majd mi is, de mi egészen mást, és a zene is olyan lesz, ahogy mi szeretjük és a többi. Aztán mikor a történelem szak utolsó évében ösztöndíjjal fél évet Metzben töltöttem, összeállt a kép. Jártam egy Kék hernyó (La chenille bleue) nevű sisabárba, ahol a vízipipát kedveltem meg, a Tunel – egy másik éjszakai kultúrközeg – pedig olyan kocsma volt, ahol a hét minden napján élő zene szólt. És jött az a bizonyos heuréka: megvan, ezt akarom! A sisabárok földön fekvős közegét retró bútordarabokkal helyettesítem, az élő zenét pedig valóban úgy formálom, ahogy saját ízlésvilágom égette porcelánba.”

A kétméteres, szőke, rasztahajú fogadós a munkafogalom generációs változásának példáján keresztül festette meg nekem zenei érdeklődésének sokszínűségét, ami természetesen a kocsma falai közt is megmutatkozik, valóban majdnem minden este. Ma már egy goa trance-parti (napokig tartó elektromos zenei fesztivál) és egy NSZK- (ska muzsika) koncert is egyformán élvezetet nyújthat a mai, igencsak szabad és nyitott világban, ha jól értettem.

„Mikor elkezdtük, a koncertekre akartam építeni, és építek még most is” – válaszolt a fiatal vállalkozó a távolságot és a marketingstratégiát firtató kérdésemre. „Tapasztaltam, hogy Szegeden az egyetemisták szocializációjától függ, hogy a Garaboncziásban tett látogatás után a messze szót hány 'sz'-el ejtik, és kiejtik-e egyáltalán. Gimnáziumi éveim alatt Pesten egy órát utaztam nap mint nap az iskolába, aki hozzám hasonlóan nagyvárosban nevelkedett, annak nem távolság kibuszozni vagy biciklizni a kocsmámba”.

A jövővel kapcsolatban a legfontosabb terv az, hogy a vasárnapot kivéve minden este élő zene szóljon a helyiségben. Februárban és márciusban már nullszaldós volt az üzemeltetés, remélhetőleg a meleg hasznot is hoz majd. És gyűjtik már a tojástartókat, üveggyapotot, hiszen a hangszigeteléssel 15, 20 decibellel lejjebb szoríthatnák a kiszűrődő zenefoszlányokat a garabonciások, így akár egész éjjel szólhat majd a rock and roll, reggae, ska, break beats és az összes táncolható ritmus–dallam-formáció.