Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Bár Blake és Kon­dor ne­ve láb­jegy­zet­mé­re­tű be­tűk­kel hú­zó­dik meg a Reök-­palota ki­ál­lí­tást hir­de­tő pla­kát­ja­in, raj­za­ik még­is egyen­ran­gú társ­ként kí­sé­rik a hú­zó­név­nek is ki­tű­nő Go­ya réz­kar­ca­it a Re­gi­o­ná­lis Összművészeti Köz­pont el­ső eme­le­ti ki­ál­lí­tó­ter­mé­ben. Az an­gol William Blake-et és a ma­gyar Kon­dor Bé­lát azon­ban nem egy do­log kö­ti ös­­sze: az a tény, hogy mind­ket­ten nem csu­pán a kép­ző­mű­vé­szet­ben al­kot­tak ma­ra­dan­dót, de iro­dal­mi al­ko­tá­so­kat is lét­re­hoz­tak, kü­lön­le­ges iro­dal­mi est­re adott al­kal­mat: Harsányi At­ti­la és Melkvi Bea – a Sze­ge­di Nem­ze­ti Szín­ház tár­su­la­tá­nak és a He­tek cso­port­já­nak tag­jai – szep­tem­ber 10-én es­te a Kon­dor és Blake ké­pei kö­zött idéz­ték meg azok gon­do­la­ta­it.

A fa­la­kat tel­je­sen be­te­rí­tik Kon­dor ha­tal­mas olaj­ké­pei és ap­ró réz­kar­cai: a te­rem egyik fe­lé­ben a Kon­dort sza­va­ló Harsányi At­ti­la, a Blake-képek fe­lé ve­ze­tő aj­tó­ban a szim­bo­lis­ta mes­ter esz­me­fut­ta­tá­sa­it tol­má­cso­ló Melkvi Bea áll. Köz­tük ülünk mi, né­zők: né­ha egé­szen olyan, mint­ha egy te­nisz­mér­kő­zés­ként kö­vet­nénk, nem is szó­pár­bajt – bár nem is pár­ba­ja ez a sza­vak­nak, csu­pán fi­nom össz­já­té­ka az egy­más mel­lett fu­tó gon­do­la­tok­nak; s a pár­hu­za­mo­sak, mint tud­juk, ha a vég­te­len­ben is, de ta­lál­koz­nak. Több le­het ez ki­mu­tat­ha­tó ha­tás­tör­té­net­nél, bár ta­gad­ha­tat­lan, Kon­dor tisz­tel­te Blake-et: a hoz­zá írt ver­se a ké­pei közt ki­füg­geszt­ve is ol­vas­ha­tó. A fel­ol­va­sott szö­ve­gek ég­ről és föld­ről, no meg mind­ar­ról, ami e ket­tő kö­zött van, ugyan­ak­kor ér­zék­le­te­sen mu­tat­ták be, ho­gyan ví­vó­dik-gon­dol­ko­dik egy-­e­gy mű­vész­egyé­ni­ség.

Blake szö­ve­gei – a Sze­ge­den is lát­ha­tó lé­gi­es, tün­dé­ri pasz­tell­szí­nű vi­lá­got be­mu­ta­tó nyo­ma­ta­i­val egy­be­csen­gő­en – az ér­tel­men és ér­zé­ke­lé­sen tú­li, ám csak ér­te­lem­mel és ér­zé­ke­lés­sel fel­fog­ha­tó szfé­rák­ból szól­nak. Fo­nák te­o­ló­gi­ai ok­fej­té­sei an­gya­lok­ról és ál­ru­hás ör­dö­gök­ről, az egy­más­tól el­vá­laszt­ha­tat­lan test és lé­lek kap­cso­la­tá­ról, a szel­le­mi dol­gok­nak csak az anya­gi­a­kon ke­resz­tü­li meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ról épp­oly fi­no­mak és ci­zel­lál­tak, mint ké­pe­in a fi­gu­rák szi­lu­ett­jei. Kon­dor szö­ve­gei is a föl­dön tú­li vi­lág és a föl­di dol­gok egy­más­ra utalt­sá­gá­ról szól­nak, ez a hang azon­ban már sok­kal ki­áb­rán­dul­tabb: mind­ezt a fest­mé­nye­ken is meg­je­le­nő vi­lág­égés hu­sza­dik szá­za­di ta­pasz­ta­la­tá­val cseng ös­­sze. Min­i­mal­is­ta, majd­hogy­nem esz­köz­te­len a szí­né­szek sza­va­la­ta, így egy-­e­gy moz­du­lat még fon­to­sabb­nak tűn­het: Melkvi Bea fi­no­man ma­gya­rá­zó gesz­tu­sai vagy Harsányi At­ti­la ap­ró dob­ban­tá­sai Kon­dor na­pi te­en­dők­ből szőtt köl­te­mé­nyé­be. Az iro­dal­mi est vé­gén mind­an­­nyi­unk­kal ke­zet fog­nak: Harsányi Kon­dor­ként, Melkvi Bea Blake-ként be­mu­tat­koz­va: két tol­mács, két hang, két vi­lág, amely nem is esik an­­nyi­ra tá­vol egy­más­tól.