Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Szeretem Woody Allen filmjeit, s bár a Füles bizonyos tekintetben nem tartozik a szokványos darabok közé, mondjuk nincsenek benne pszichiáterhez járó unatkozó amerikai intellektuelek, mégis tagadhatatlanul Allen-film.

 

 

Azért a tipikus sajátosságok itt is megjelennek, Woody újra megkettőződik, ezúttal Sondra, a laza erkölcsű szemüveges iskolai riporterlány alakjában. Mivel azonban egy vérbeli, a túlvilágról (Charón ladikjából) megszökött újságíró fülese szerint a régóta keresett tarot kártyás gyilkos vélhetően Lord Lyman fia, az egészen véletlenül rettenetesen jóképű és ellenállhatatlan Peter, a hír nyomába eredő Sondra mellett a csetlő-botló bűvészt alakító Woodynak már csak a (fogadott) apaszerep jut. Woody és női alteregója a gyilkos nyomába erednek – és hiába a krimi műfaja, vér nem folyik: a gyilkos ugyanis fojtogat…

A szinte sokkolóan jó kezdés után egy percre sem lanyhult a film ritmusa. Az Allentől megszokott fanyar humor szemüvegén keresztül láttam a sznob londoni felső osztályt, és úgy tettem, mintha csak ügyetlen kártyatrükkjein nevetnék. De nem. És egy pillanatra sem hagyta lankadni a figyelme(me)t. A történet vége pedig meglepő is volt, de egyben majdnem szokványos is – persze ez is woodysan.

S hogy mi a tanulság? Nem hinném, hogy az lenne a lényeg, mégis röviden összefoglalható. Egy: a pokol (legalábbis Allen értelmezésében) annyira elviselhetetlen lehet – gondoljunk csak a Deconstruction Harryre –, hogy inkább érdemes visszaszökni, amíg még van rá mód: az élet és a halál között egy anyagtalanító doboz segítségével még valamennyire elodázható az elkerülhetetlen, legalábbis amíg a lelki béke nem adatik meg (a gyilkos elfogása). Kettő: Sondra ízig-vérig szöszi, ráadásul első dolga beleszeretni nyomozásának tárgyába, hogy végül (jellemfejlődés!) mégis zsurnaliszta vére győzzön, és az újságírás a szerelem felett. És ez így is van jól.

Füles – amerikai-angol krimi, 96 perc, r.: Woody Allen, 2006.