Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„Konzumterror: lágy összeomlás, gyilkos finis” – azért az Európa Kiadó Menyhárt Jenője rendkívül pontosan tudta szavakkal leképezni a valóságot is, az ideákat is. Nem véletlen volt és van olyan erőteljes EK-kultusz még úgy is, hogy az együttes már inkább nem létezik, mint igen. Mert az embernek a lehető legelképzelhetetlenebb pillanatokban jut eszébe egy-egy sor a Kiadótól. Nekem speciel akkor, amikor Borovics Tamás kék hajával, gatyára csúsztatott nadrággal, széttárt karokkal – echte Di Caprio a Rómeó és Júliából – igen erőteljesen azt állította a színpadon, hogy ő Hamlet, a dán. Nekem meg minden egyformán popzene.

 

 

A Magyar Kultúra Napján a Kisszínházban rendezték a városi ünnepséget. Fotó: szegy

 

Nem tudom, belőlem veszett-e ki a kultúra, vagy a világból, vagy szimplán a gazdasági és társadalmi környezet nem ad alkalmat rá, de mintha nem nagyon lenne. Egyszerűen nem látom. Nem találtam a Kultúra Napján a repijegyes közönségben, de aznap a színészekben sem, nem veszem észre a Mindentudás egyetemistáiból, akik lógás közben félúton megemlítik, hogy „Sz... le!”, és nincs benne reggel a tévében sem, amikor a kávé-joghurtom a leginkább kívánná.

Persze, hamarabb meglenne, ha tudnám, mit keresek. Az lenne a legegyszerűbb, ha kötelezően meg kellene adni, hogy valami kultúra-e vagy sem. Mint ahogyan az ember megadja a személyi igazolványának a számát, úgy minden más mellé meg oda kellene írni, hogy kultúra, innováció vagy micsoda. Sokat segítene. Lenne egy bizottság (Kulturális Bizottság – KB), ami eldöntené és megmondaná. Lenne felügyeleti szerve, panaszbizottsága, ahogy azt kell. Ha elmennék egy koncertre, és úgy érezném, ez nem kultúra, akkor panaszt emelnék, az ügyet kivizsgálnák, s megmondanák az eredményt. Akkor pedig tudnám, hogy én vagyok-e kulturálatlan vagy a Lakodalmas Lajos. Az ember legyen tisztában saját magával. Olyannak képzelem ezt a bizottságot, mint az ORTT-t. Ha így lenne, sokkal könnyebb lenne számomra értelmezni a Magyar Kultúra Napja létének okát is. Van pedagógusok napja, anyák napja, vasutasok napja, legyen a KB munkatársainak is egy nap, amikor elmennek piknikezni, a férfiak megfőzik a marhapörköltet, a nők megvitatják a gyerekek betegségeit, az alkoholtartalmú italok elfogyasztása után barátkoznak egymással a kollégák, először zavarba jönnek, aztán hazamennek. De így, minden magyarázat nélkül, magamra hagyatva, nem tudok mihez kezdeni vele.

A Himnusz születésnapja 1989. január 22. óta a Magyar Kultúra Napja. Idén, Szegeden a magyar kultúra első pofonja az ajándékba kapott érdektelenség volt a kisszínházbeli ünnepségén. A második a Tartuffe ugyanott, ugyanakkor. Mentem haza, mint már anynyiszor, és olyan volt, mintha földig aláztak volna. Bűnösnek éreztem magam, hogy részt vettem ebben az egészben. Szégyenkeztem magam, a világ és a Kultúra előtt. Mindennel, amivel egyeznie kellett volna, ellentétes volt az a délután: a fennköltséggel, az egymásra figyeléssel, az önkritikával; attól tartok, még a szándékkal is. Kötelesség volt, muszáj, pénz is, szegénység még inkább, kép- és magamutogatás.

A Himnusz első szava az, hogy Isten. Szerintem nem volt ott.