2020. szeptember 30., szerda English version
Archívum  --  2007  --  2. szám - 2007. február 12.  --  Kultúra
A vers vagy van, vagy nincs
A szegedi bölcsészhallgatók költészeti díját, a még Faludy György által alapított Faludy-díjat 2006 decemberében Kollár Árpád vehette át. Az országos szinten a Fiatal Írók Szövetségének 2004-es pályázatán feltűnt költővel, a Például a madzag című kötet szerzőjével ez alkalomból beszélgettünk.
– Hogyan fogadtad a Faludy-díjat? Egyáltalán hogyan kezeled az efféle visszajelzéseket?
– Természetesen nagyon örülök neki, nagyon megtisztelő. Majdnem minden visszajelzés fontos számomra, különösen ez, hiszen olyan emberek részéről érkezett ilyen formában, akiknek sokat adok a véleményére. Nem értékelem azonban túl a díjakat, továbbra is az a dolgom, hogy írjak. Minél jobban. Mindenesetre nagyon jólesik.
 
Kollár Árpád

1980-ban
született Zentán. Magyar szakon végzett az SZTE BTK-n 2006-ban, szociológia szakon idén diplomázik. A Modern Magyar Irodalom Tanszék PhD-hallgatója. Például a madzag címmel jelent meg verseskötete 2005-ben. Ezért a kötetért FISZ alkotói díjat kapott ugyanebben az évben, 2006-ban pedig a legjobb első verseskötetért járó Medáliák díjban részesült, illetve Faludy-díjat vehetett át.

Fotó: V. Cs.
 
Hozzáállás
 
– Mi lehet egyáltalán egy vers vagy verseskötet autentikus visszacsatolása?
– Autentikus? Nem is tudom. Először is nyilván nem árt, ha elolvassák a kötetet. Az már valami. Vagy meghallgatnak néhány verset egy felolvasáson. De ez azért más. A legfontosabb, hogy olvassák. Hogy valami történjen közben az olvasóval egy-egy versnél. Valami, nem tudom persze pontosan, hogy mi. A visszacsatolás ehhez képest szerintem másodlagos. A versek önállósodnak a kiadás után, a szerzőt naná, hogy érdekli, mi lesz velük, de azt, hogy a visszajelzések közül mi számít autentikusnak, és mi nem, azt nem tudnám megmondani.
– Szokás téged neoavantgárdnak is nevezni. Hogyan viszonyulsz ehhez? Hogyan látod, mennyire megújíthatók vagy személyre szabhatók a hagyományok?
– A neoavantgárd jelző részben tudatos félresiklatás a részemről, alaposan szemügyre véve nem nevezhető annak a költészetem. Valahogy rajtam ragadt, talán mert valamit mondani kellett, így rávágtam, hogy az. Mi más. Ráadásul igencsak félreérthető a kötetem fülszövege. Itt egy négyéves koromban írott, azaz magnóba mondott versemet idézem, ami aztán totál neoavantgárd. Ehhez képest most sehol sem vagyok.
A neoavantgárd számomra irodalomtörténeti kategória, valamiféle hagyomány. Egy fiatal költőnek mindenképpen vonzó az újításhoz, a változtatáshoz való hozzáállás (jó ez a szó, három betűt is meg kell kettőzni benne írásban) és az általa felkínált alkotói szerep. Amolyan gyűjtőnév, aminek a nevében egy másfajta, meggyökeresedett, közhelyekké csontosodó hagyomány ellen fel lehet lépni.
Ugyanakkor többféle hagyomány van értelemszerűen. Van, ami izgalmas, van, ami nem. Szinte perverz módon érdekel a hagyomány. Nem a megújítás, hiszen nem gondolom, hogy különösebben újító lennék. Egyre kevésbé fontos ez számomra, annak ellenére, hogy például a kanonizációs folyamatban kitüntetett szerepe van az újításnak. Igyekszem lenyúlni ezt-azt az elődöktől, kifacsarni, beépíteni.
 
Volt, van, lesz
 
– Manapság szinte divat sajnálkozni a kultúra sanyarú helyzetén. Szerinted mi lehet ma a költészet szerepe?
– A manapság már igen régóta tart. Nem szeretem a nyafogást, talán azért, mert igen sokat gyakorlom, gyakoroltam. Tudomásul kell venni, hogy az irodalomnak a rendszerváltás előtti részben illuzórikus szerepe elillant. Konyec. Nietzsche mondja, hogy ami pusztul, abba bele is kell rúgni. Kár siránkozni. Bár azért nem túl kellemes, hogy olyan dolgot művel az ember, amit egyre kevesebbeket érdekel.
Nem szeretem a nagy szavakat a költészet szerepével kapcsolatban. Egy biztos, költészet volt, van, lesz. Valamiért létezik, vagyis valószínűleg szükség van rá. A költészet egyrészt valamiféle esztétikai élményt kínál, másrészt tudósít valamiről, mondjuk rólunk.
– És a te életedben hol van a vers helye?
– A vers vagy van, vagy nincs. Ha van, azért fontos, ha nincs, még inkább. Az olvasás és az írás nálam összefügg. Nem túl sűrűn, de belefutok egy-egy olyan versbe, ami letaglóz. Az nagyon jó. Teljesen mindegy, milyen féle-fajta vers ez, igénylem, hogy legalább egy szava, sora üssön agyon. Vagy az egész. Mondhatnám, hogy ez valamilyen szükségszerűség, mindenesetre vannak olyan időszakok, amikor keveset olvasok és keveset is írok, aztán hirtelen hatalmas igényem támad mindkettő iránt.
– Szerkesztőként hogyan emlékszel vissza a Bölcső idejére? Mintha az az idő lett volna a szegedi bölcsészlap „hőskora”.
– Inkább őskora... Én lap-szerkesztésfüggő vagyok. Nehezen fogok kigyógyulni ebből. Ebben az időszakban hatalmasodott el rajtam. Nagyon jó kis csapattal készítettük a lapot, már-már fanatikus elkötelezettséggel. Jó volt együtt dolgozni ezekkel az emberekkel, mert nagyon kreatív volt ez az együttműködés. Szerettünk volna igényes bölcsészlapot készíteni, azt hiszem, sikerült is. Szerencsére azonban időben kihúzták alólunk a talajt, mert a vége felé már kezdett elsekélyesedni a dolog.
 
Alternatíva
 
– Nemrég a Fosszília egyik szerkesztője is lettél.
– Potyautasként csöppentem bele ebbe az ügybe. Úgy látom, hogy a Fosszília legfőbb célkitűzése mindig is az volt, hogy jó lap készüljön. Mivel valóban kevesen olvasnak folyóiratot, de aki igen, az nagyon, ezért arra törekszünk, hogy a Fosszíliában ne (csak) a magyar folyóiratpiacon unásig keringő nevek jelenjenek meg. Igyekszik alternatívát kínálni a lapok többségével szemben. Erős délszláv, reményeim szerint közép-európai beütéssel, felfedező igényű elméleti résszel, nem elhanyagolva az irodalom mellett az egyéb művészeteket sem. Hosszú ideig nem jelent meg a lap; hála a hallgatói önkormányzat támogatásának, most biztos háttérrel indulunk neki a következő évnek. Remélem, ezt az újabb lendületet kihasználva sikerül olyan lapot készítenünk, ami újat tud felmutatni a magyar folyóirat-kultúrában, ehhez persze nem kevés szellemi erőfeszítésre van szükség.
– Immár a Modern Magyar Irodalom Tanszék PhD-hallgató-jaként hogyan látod, a költészet és a tudományos munka miként fér meg egymás mellett?
– Valószínűleg megfér. Mindkettő elengedhetetlen feltétele az olvasás. Az olvasottakat aztán vagy elméleti, vagy irodalmi módon dolgozom fel, ez a különbség, arra természetesen vigyáznom kell, hogy az elméleti munkásság ne rakódjon rá túlságosan a költészetre, korábban hajlamos voltam ugyanis ebbe a hibába esni.
Turi Tímea
Bezár