Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Nos, ez a beharangozás nekem elég volt ahhoz, hogy már csak azért is ellátogassak a Grand Caféba október utolsó estéjén, hogy kiderítsem, mi fán terem az a flexichord, és tulajdonképpen hogy nézhet ki egy igazi improvizációs est.

 

 

Ha csalódni nem is, de meglepődni mindenesetre meglepődök: az estet a moziteremben rendezik meg, így – de talán ez szándékos is – rögtönzéses est helyett inkább hangversenyszerű a helyzet. Leszámítva persze, hogy a két fiatal srác a „színpadon” nem kottatartók, hanem laptopok előtt ül. ők vezetik fel az estet, s kiderül, mielőtt Herman Müntzing, a kísérleti zenével foglalkozó alkotó (Muzsikus? Zeneszerző? Vajon megállják ezek a szavak a helyüket a szabad improvizáció kapcsán?) színpadra lépne, két rövidebb, tulajdonképpen bevezető előadást hallhatunk. Ahogyan ők fogalmaznak, a koncertek között nincs hosszú szünet. Ezen megint csak  elmélázhat egy kicsit a hallgató: vajon mérhető-e egyáltalán a különbség vagy a távolság egy klasszikus zenei hangverseny vagy akár egy rockkoncert és egy elektronikus zenei improvizációs est között? Mi tartozik még a koncert fogalmába, és hol kezdődik a sokkal óvatosabb „est” megnevezés? Talán nyugodtan lehet mondani, hogy aznap este a Grand Caféban inkább egy különös zenei estet hallgatunk, semmint koncertet: hiszen távol áll mindenféle kötöttség ezektől a produkcióktól. Úgy lehet érezni, hogy a közönség néhol önkényesen vet véget egy-egy résznek a tapssal, máskor pedig mintha a csenddel kényszerítené  az előadót a zene folytatására.

Valószínűleg részben ez adja az est különleges hangulatát, és kelti fel újra és újra a közönség érdeklődését, tudniillik a kiszivárgó nézősereg rendre vissza is hullámzik a moziterembe, némi borral-sörrel felszerelkezve, és annak ellenére, hogy a művészek nem szokványos és fülbemászó muzsikát produkálnak, szépen megtöltjük a termet. A műszerész módjára koncentráló rögtönző zenészek különös látványt nyújtanak, ahogy arcukat megvilágítja a laptop képernyője: hangszert és technikát egyszerre kezelve ügyködnek, furcsa kontrasztot állítva fel így akusztikus és elektronikus zene között. A zörejekből összeálló zene nyugodt tücsökciripeléshez hasonlít, szinte vízparton érzi magát az ember.

A – tényleg rövid – szünet után egészen más hangulatba csöppenünk: a második rész sötétben kezdődik, és emiatt meg a dobbanó basszusok miatt is diszkót idéz a terem. A táncolós, mozgalmas ritmus is ezt támasztja alá – megfordul a fejemben, vajon nem a közönséget akarják-e ébresztgetni az előző meditálós zene után. Ami azt illeti, ébredezünk is, egyre nagyobb a mozgolódás, ki-be járkálás, és ez Herman Müntzing koncertjére csak fokozódik. Sajnos ekkorra már meg is csappan a közönség – talán túl hosszúra nyújtották a „bevezetést”. Pedig mindenképp érdekes: különös hangzás, különös zene. A pengetés és az elektronikus zene együtt első hallásra szabálytalan, már-már zavaró, de ha szakértő kezek kombinálják, felfedezhető az összhang.

A flexichordról ugyan nem sokat tudunk meg, látni is alig látszik a hátsó sorokban – de legalább meghallgatom, hogyan is szól. És ezzel az aszimmetrikus dallammal a fülemben hagyom ott a Grand Cafét október utolsó estéjén.